CHLOE
A lánc és a golyó össze vissza csörgött a ballonkabátom zsebében, ahogy felsétáltunk a kórház lépcsőjén. Amennyire hihetetlen és bizarr volt, hogy ott lapulnak, épp annyira volt idegesítő ezt hallgatni. De már egészen hozzászoktam. Ráadásul más is volt, ami - inkább aki - lekötötte a
figyelmem.
Egy ideje megfogadtam, hogy tényleg csak barátomként tekintek majd Clarkra. Hiszen mióta az eszét tudja, Lanát szereti. De van úgy, hogy egy pillanatra úgy érzem, egy hullámhosszon vagyunk, és újra elkezdek reménykedni. Ez kissé megnehezíti a dolgomat. Vagy mondjuk ki bátran, hogy maga Clark az, aki megnehezíti. A kusza, fekete hajával, a ragyogó kék tekintetével, és a megértő közelségével. Biztonságot ad, ha vele vagyok, mert újra és újra eszembe juttatja, hányszor megmentette már az életem a gonosz mutánsoktól. Ahogy átölelt, és minden erejével engem védett, az életét kockáztatva. Hallom a hangját a fejemben, ahogy azt mondja: "Semmi baj, Chloe! Itt vagyok." Aztán eltűnik, mint a kámfor. Egy pillanatra elfordulok, aztán volt Clark, nincs Clark. Mindig ez van. De hiába próbáltam megfejteni, eddig képtelen voltam rá. De talán jobb is így. Túl szépen csillog a lovagpáncélja, hogy csak úgy felhajtsam a rostélyát.
Közben lassan felértünk az emeletre.