2017. január 14., szombat

IX.

LANA

 Chloe tudta. Sütött róla, hogy csak színlel. Nem ült az a hitetlenség az arcán, mint a többieknek - vagy nekem. Látva a hús-vér mosolygó Whitney-t a focidzsekijében, oldalán egy gyönyörű, szőke lánnyal, kissé becsapva éreztem magam. Vajon azelőtt is együtt voltak, hogy elment volna? A sereg csak egy alibi volt, hogy lerázhasson engem? De miért tette volna ezt velem? Chloe meg miért hallgatott végig? Egyáltalán valóban Whitney az? Biztosan nem Tina Grier, hiszen ő halott... Hacsak nem tett szert más is alakváltó képességre, csakis az igazi Whitney lehetett.
 Idegesen doboltam a törikönyvemen a tollammal. Hódító Vilmos arcképe már tele volt apró kék pacákkal. Mindig imádtam a történelmet, de most egyszerűen képtelen voltam odafigyelni a tanárra. Egyre csak az előttem lévő sor másik végén ülő Whitney-t fürkésztem. Még mindig nehezen hittem el, amit látok.
  A sírógörcs kerülgetett, de még volt bennem egy kis remény, hiszen amikor beléptek az ajtón, nem fogták egymás kezét. Nem viselkedtek úgy, mint egy pár. "Mindketten szőkék, még az is lehet, hogy rokonok" - gondoltam, de akárhány ilyen kis buta elmélet lefutott bennem, még együttes erővel se vettek rá, hogy odamenjek üdvözölni őket. Egyszerűen képtelen voltam rá. Annyi ember állta körül, biztosan fel sem tűnt neki, hogy pont én nem voltam közöttük.