2017. február 10., péntek

X.


LANA

Sejtettem, hogy a "sírva elrohanok és bezárkózom a wc-be" tervem meghiúsul, na de hogy éppen Lionel Luthor miatt, azt álmomban sem gondoltam volna. Márpedig egyenesen nekiütköztem a tanári előtt.
- Miss Lang, nem kéne órára mennie? - kérdezte csodálkozva. Hosszú, fakó, göndör fürtjei tökéletes összhangban himbálóztak az arca körül.
- Magának meg nem a LuthorCorp plázában lenne a helye? - kérdeztem vissza. Szívesen mentem volna tovább a mosdóig, de ezután kissé hülyén jött volna ki.
- Feldúltnak látszik - jegyezte meg, miután alaposan végigmért.
"Na persze, majd pont veled fogom megbeszélni" - forgattam a szemem, de akkor ismét eluralkodott rajtam a mérhetetlen csalódottság, amit Chloe és Whitney keltett bennem. Újra tiszta szívből elsírtam magam.
- Nyugodjon meg - tette a vállamra a kezét, a másikkal pedig egy zsebkendőt nyújtott felém. Elvettem tőle, és nagyot trombitálva kifújtam az orrom. Éppen faggatózni kezdett volna, amikor megjelent egy férfi egy nem túl vastag aktával, amit aztán Lionel kezébe nyomott.
- Mr. Luthor! Itt az anyag, amit kért. Ez minden, amit itt találtunk.
- Köszönöm, John - bólintott, majd méltóságteljesen hátrakulcsolta a kezét, és lépett néhányat. Bár dúltak bennem az érzelmek, azért érdekelt, mit akarhatott Lionel pont a smallville-i gimiből. Megtöröltem a szemem, és megpróbáltam leolvasni a mappára írt nevet. Elkerekedett a szemem. Raya Reynolds - ez állt rajta.
- Miért nyomoztat az új lány után? - kérdeztem. Lionel erre felnevetett.
- Higgye el, Miss Lang, mondhatni egy cseppet sem érdekel a maguk iskolája. Lex küldött el ezért a mappáért. Ő nem ér rá elvinni, hisz nyakig ül a munkában - ezen is jót kacagott.
- És Lex mit akar? - vontam fel a szemöldököm. Valószínűleg rájöhetett a nagy titokra.
- Bár tudnám - felelte - Azt gondoltam, kegyed legalább annyira tisztában van a fiam különcségeivel, mint jómagam.
- Lex csak a Talon résztulajdonosa - feleltem élből, mire Lionel ismét felnevetett. A mappát a hátrakulcsolt kezében tartotta. Minél tovább néztem a sötétkék, összefűzött kartonlapokat, annál inkább viszketett a tenyerem. Talán nem volt fair, de mindent tudni akartam Rayáról. Egy földön kívüli, aki visszahozta a volt barátomat az életbe. Ki tudja, milyen célja volt vele? Csalódott voltam, amiért semmibe sem avattak be, de ettől távolról megvédtem volna őket. Ha már ők nem képesek beszélni, talán más fog.
- Hadd vigyem el neki én! - mondtam egyszer csak - Úgyis lassan intéznünk kell a pénzügyeket.
- Ám legyen - Lionel ismét felém fordult, rám villantotta azt a hamisítatlan vigyorát, és a kezembe nyomta. - Adja át neki üdvözletem - azzal a kijárat felé indult.
Úgy fogtam kezemben az aktát, mint valami műkincset. Végighúztam a szélén az ujjaimat. Belegabalyodtak a borítót összetartó fehér masniba. Nagyon nagy volt a kísértés, hogy kinyissam, de úgy döntöttem, kivárom a tanítás végét. Elindultam a szekrényhez, hogy addig berakjam, nehogy meginogjak. Ám ekkor rezegni kezdett a mobilom. Ismeretlen szám volt, de felvettem.
- Igen, tessék - szóltam bele.
- Jó napot, Miss Lang - felelt egy női hang - Addams seriff vagyok. A Talon pénzügyei miatt hívom.
- Mit tehetek önért? - kérdeztem kissé aggódva.
- Lex Luthor nemrégen meglehetősen nagy kölcsönt igényelt a Metropolisi Állami Banktól, és az adósságát máig kellett volna kifizetnie. De nem tette, így gondoltam, szólok önnek, hiszen a Talonnak, mint a LuthorCorp tagintézményének részesedést kell vállalnia.
Elképedve meredtem a kétszárnyú ajtóra. Lex semmiféle adósságot nem említett!
- Megnézem, mit tehetek - mondtam, majd gyorsan letettem. Eszembe jutott, hogy van félévente egy kivehető szabadnapom a suliból a Talon miatt, így a mappával a kezemben átvágtam az órára igyekvő diákok között (akik szerencsére nem hallották a Lionellel való eszmecserémet. Remélem azt sem, hogy sírtam...), és kiléptem a suliból.
- Ez most a legjobbkor jött - jegyeztem meg magamban.
- Lana, hová mész? - kiáltott utánam Chloe az ajtóból, de késő volt. Már rég átmentem az úttesten, és különben is. Éppen haragudtam rá. Szépen kirekesztett a bizalmából. Meg Whitney is. Csöndben imádkoztam, hogy Clark ne legyen benne, de neki már így is épp elég titka volt. Ki tudja? Talán Chloénak ő is elmondta.
- Agyrém - sóhajtottam, és letöröltem az arcomon végigfutó könnycseppet.

CLARK

Fürkészve néztem Rayára. A Kawache-barlang sziklájának a tetején álltunk, ő egész kimerészkedett a szélére. A szél belekapott a hosszú, szőke hajába. Iszonyú romantikusan nézett ki, simán megállta volna a helyét egy filmben.
- Szóval itt beszéltél Jor-Ellel? - kérdeztem.
- Igen - bólintott - Bent a barlangban.
- És hogyan? - kíváncsiskodtam tovább.
- A vezérlőpult segítségével, amibe a nyolcszögű kulcs lenne való. De a kardommal is működött.
- Honnan tudsz a kulcsról? - vontam fel a szemöldököm gyanakodva. Raya egy pillanatra rám nézett, majd ismét el a távolba.
- Ott voltam, mint asszisztens, amikor Jor-El a hajódat építette. Kicsi voltam, de ott ez nem számított, főleg háborúban nem - mondta.
- Szóval te tudod, miért küldött ide? - kérdeztem.
- Amiért engem a Fantomzónába zárt - felelte -  Hogy megmentsen.
Ekkor jutott el az agyamig az előző mondata.
- Szóval háború volt a Kryptonon?
- Igen - sóhajtotta - Jor-El és Lara azt szerette volna, hogy legalább te túléld.
Megálltam mellette, és én is elnéztem a távolba. Lassan kirajzolódott előttem az igazi szüleim fantomképe. Azt láttam az arcukon, amit a földi szüleimén is szoktam néha. Féltést és aggodalmat. Láttam a feldúlt Kryptont is. Elképzeltem, ahogy lemészárolják a összes rokonomat. Durva volt belegondolni. "Vajon megérkezik majd a Földre?" - gondolta anya. "Vajon teljesíti az atyai parancsomat?" - gondolta apa - ez zökkentett ki. Gyorsan megráztam a fejem, és ismét Raya felé fordultam.
- Egy üzenetben Jor-El azt mondta, uralkodnom kell az embereken, meg hogy isten leszek közöttük. Mit akart ezzel?
Raya kérdőn nézett rám.
- Hallottam, amikor betáplálta az üzenetet a hajóba. Semmiféle uralkodásról nem beszélt. 
Összevont szemöldökkel néztem vissza rá.
- Biztos vagy ebben?
- És te?
- Na jó, most komolyan - sóhajtottam - Aki szemrebbenés nélkül - szó szerint - arra kér, hogy ölj meg egy embert, az simán képes lenne uralkodásra fogni a fiát.
- Hidd el, Kal, a saját fülemmel hallotam - kontrázott - Biztosan nem akarná ezt.
- "Selejtes faj, urald őket erővel, fiam..." - idéztem. Raya erre elképedt.
- Brainiac - mondta egyszer csak.
- Hogy kicsoda? - ráncoltam a szemöldököm.
Raya elmesélte, hogy Brainiac egy kryptoni szuperszámítógép volt, (vagy valami hasonló, még nem igazán értem a cyber-nyelvet) akit Jor-El ellenfele, Zod a maga oldalára állított.
- Előfordulhat, hogy meghackelte a hajódat - tette hozzá - Zod is egy nagyszabású terven dolgozott. Ki tudja, talán ez is a része.
Az agyam alig tartotta a lépést a rengeteg infóval, amivel ebben a két napban bombázták. A szemöldököm pedig annyit ráncoltam eközben, hogy még egy kicsivel több tuti elérte volna, hogy úgy nézzek ki, mint egy hetvenéves bácsika. Ezt közöltem is Rayával, aki erre hangosan felnevetett.
- Pedig a lényeget még el sem mondtam.
- Még ezek után van lényeg? - néztem rá kissé megilletődve.
- Még így is elkéstem vele - csóválta a fejét.
- Mivel?
- A Föld megmentésével, Kal! - emelte meg kissé a hangját.
Erre kérdőn néztem rá.
- Miről beszélsz?
És akkor Raya mesélni kezdett.
(folyt.köv.)

Sziasztok! Bocsánat, de ez a rész most csak ennyi lesz... Kicsit szét vagyok esve mostanában, és nem nagyon van ihletem, úgyhogy azért is bocsánat, ha sokat kell várni a következőre (márpedig sanszos). Addig is, iratkozzatok fel, meg írjatok kommentet, jól esne már valami visszajelzés. Meg esetleg a ti személyes élményeiteket, gondolataitokat is megoszthatjátok a sorozatról, nagyon érdekelne! :) Szép napot nektek!




2017. január 14., szombat

IX.

LANA

 Chloe tudta. Sütött róla, hogy csak színlel. Nem ült az a hitetlenség az arcán, mint a többieknek - vagy nekem. Látva a hús-vér mosolygó Whitney-t a focidzsekijében, oldalán egy gyönyörű, szőke lánnyal, kissé becsapva éreztem magam. Vajon azelőtt is együtt voltak, hogy elment volna? A sereg csak egy alibi volt, hogy lerázhasson engem? De miért tette volna ezt velem? Chloe meg miért hallgatott végig? Egyáltalán valóban Whitney az? Biztosan nem Tina Grier, hiszen ő halott... Hacsak nem tett szert más is alakváltó képességre, csakis az igazi Whitney lehetett.
 Idegesen doboltam a törikönyvemen a tollammal. Hódító Vilmos arcképe már tele volt apró kék pacákkal. Mindig imádtam a történelmet, de most egyszerűen képtelen voltam odafigyelni a tanárra. Egyre csak az előttem lévő sor másik végén ülő Whitney-t fürkésztem. Még mindig nehezen hittem el, amit látok.
  A sírógörcs kerülgetett, de még volt bennem egy kis remény, hiszen amikor beléptek az ajtón, nem fogták egymás kezét. Nem viselkedtek úgy, mint egy pár. "Mindketten szőkék, még az is lehet, hogy rokonok" - gondoltam, de akárhány ilyen kis buta elmélet lefutott bennem, még együttes erővel se vettek rá, hogy odamenjek üdvözölni őket. Egyszerűen képtelen voltam rá. Annyi ember állta körül, biztosan fel sem tűnt neki, hogy pont én nem voltam közöttük.
- Kent! - Mr. Blair végre megszülte, ki feleljen aznap.
- Hiányzik! - szólt egy srác hátulról.
Körülnéztem - Clark valóban nem volt sehol. Pete-ékkel láttam utoljára Whitney filmbe illő belépője előtt. Lehet, hogy őt is felkavarták a történtek... Az utóbbi időben kezdett alakulni köztünk valami. "Féltékeny lenne?" - gondoltam, mire egy furcsa érzés kerített hatalmába. Még annak a tetejébe, amit egyébként is éreztem. Szerelmes voltam Clarkba, de mégis zavart, hogy Whitney-t azzal a lánnyal látom. Minden összekuszálódott a fejemben. Tanácsra lett volna szükségem, de túlságosan haragudtam Chloéra, hogy ezt vele beszéljem meg. Így aztán Hódító Vilmos portréja bánta. Pedig ő aztán tényleg nem tehetett semmiről.
Végül Pete ment ki felelni. Lövése sem volt a témáról, de kitartóan próbálkozott.
- Vilmos? Lássuk csak... Ja, igen, így hívták az ük-ük-ük-üknagyapámat. Nagyon rendes ember volt... - az egész osztályból kitört a röhögés.
- Mi van, ő elég régen élt - nézett végig rajtunk vigyorogva.
- Na de hol, Pete? - rágcsálta a ceruzája végét Chloe.
- Hééé, ez gonosz volt!
- Sajnálom, Pete, ez a jelenet nem érte meg az elégségest - szólt közbe Mr. Blair, miközben beírta az F-et - Menj a helyedre! Jövő órán pedig számítsatok egy röpdolgozatra a témából! - ez volt a csengő végszava.
- Na, Raya szépen kezdi a gimis életet - jegyezte meg Whitney. "Remek, szóval a lánynak neve is van" - forgattam a szemem. Ám ekkor találkozott a tekintetünk. Whitney legalább annyira meg volt illetődve, mint én. Semelyikünk nem mozdult, nem mondott semmit. Mintha az ő szemében az én érzéseim tükröződtek volna vissza. Pontosan annyira össze volt zavarodva, mint én.
Éppen szóra nyitotta a száját, de ekkor nekiugrottak a focista haverjai, és elkezdték tovább faggatni a seregről. Nagyot sóhajtottam, és kimentem a szekrényhez a bioszkönyvemért, hogy útközben megkeressem Clarkot. Igen, ez volt a valódi szándékom. De sehol sem találtam.

CLARK

Raya egy régi szántónál torpant meg, amely útba esik Chloéék felé. Mindennap elhalad mellette, én is szoktam látni, mikor hozzájuk megyek - de most valami nem stimmelt.
- Mit keresünk mi itt? - kérdeztem, de nem kaptam választ.Újdonsült kryptoni barátnőmet is váratlanul érte, amit lát: középtájon szanaszét túrták a földet - egyértelműen LuthorCorpos műszerekkel. Néhány még hanyagul szét volt dobálva a földkupacok körül. Fogalmam sincs, mire készülhet Lex, vagy akár Lionel, de a feltúrt föld iszonyatosan furán nézett ki. Mintha ezüstösen csillogott volna.
- Jaj, ne - kapott a fejéhez Raya.
- Mi a baj? - kérdeztem, de megint csak válasz nélkül maradtam. A lány odaszaladt a kitúrt kupacokhoz, én pedig követtem a szupersebességemmel - épp egy másodperccel előztem meg.
- Hékás, elmondanád végre, mit csinálunk itt? - álltam az útjába.
Raya nagyot sóhajtott.
- Te is látod, amit én, ugye? - kérdezte gondterhelten.
- Nem - feleltem - De egy pillanat, és megfordulok - erre halványan elmosolyodott.
- De komolyan.
- Igen, látom - most már én is az ezüstös földre szegeztem a tekintetem - Tudod, hogy mitől lehet ilyen? - kérdeztem csodálkozva.
Ismét sóhajtott, és megcsóválta a fejét. Közben egyik lábáról a másikra billegett.
- Nem csak hogy tudom, egyenesen miattam történt - féltérdre ereszkedett a szerszámok közé, és a kezébe vett egy kis darab földet.
Elkerekedett a szemem.
- Honnan veszed? - kérdeztem, majd én is letérdeltem mellé.
- Tudom - mondta határozottan - Ez az ezüstös anyag egy kryptoni fém. Mégpedig az én szétolvadt kardom pengéje.
- Az meg hogy lehetséges? - kérdeztem, miközben én is elmorzsoltam egy kis darab földet. Újabb sóhajtást hallottam.
- Meg kellett tennem.
- De mit? - kérdeztem.
Raya összeszorította a szemeit.
- Elolvasztottam. Hőlátással - mondta ki - Jor-El olyat kért tőlem, amit nem lennék képes megtenni.
- Ismerős - húztam el a számat. - Mit akart tőled?
Akkora sóhajtást kaptam válaszul, ami még az eddigieket együttvéve is felülmúlta.
- Hogy öljem meg Whitney-t.

CHLOE

- Remek - csuktam be a szerkesztőség ajtaját - Minden rajongód üdvözölt és gratulált neked?
Whitney úgy tűnt, mint aki erősen elgondolkozik. Az asztal lapjára támaszkodott a tenyerével, és a cipője orrát nézte.
- Azt hiszem - pillantott fel aztán.
- Remek - ismételtem, majd az asztalfiókhoz léptem - Meg is lepődtek?
- El sem hiszed, mennyire - röhögött.
- Feltámadtál a halálból. Hidd el, el tudom képzelni - mondtam, miközben elővettem a fiókból a golyót és a dögcédulát - Azt viszont nem, hogy hogyan csináltad - felemeltem a tenyerét az asztallapról, és beleejtettem a két kis kincset.
Whitney összeráncolt szemöldökkel nézte őket.
- Ez meg hogyan került hozzád? - kérdezte.
- A dögcédula Rayánál volt, ezzel bizonyította, hogy valóban te vagy itt. A golyó pedig minden bizonnyal a te mellkasodból esett ki - böktem meg nagyjából ott, ahol a sebhelye lehet.
- Hé, ne bökdöss már! - hátrált meg kicsit.
- Ennyi? Semmi többet nem érzel? - kérdeztem csodálkozva.
- Nincs ott sebhely - mondta - Teljesen begyógyult.
- Raya gyógyított meg, igaz? - kérdeztem.
- Ezt mégis honnan veszed? - röhögött - Tizenhat éves, teljesen normális csaj, nem egy orvos-zsenipalánta.
- De nem a Földön született - mondtam. Whitney elképedt.
- Ezt meg honnan tudod? - vette lejjebb a hangerőt, mintha bárki hallhatna minket.
- Ő maga mondta - feleltem - Féltékenynek tűnsz.
- Mit tudsz? - kérdezte.
- Csak ennyit. Meg hogy röntgenlátása van, és betörte a kocsim orrát. És valami Kal-Elt emlegetett, akit ismernem kéne.
- Biztosan négy év múlváról.
Elképedtem.
- Azt akarod mondani, hogy...
- Raya utazott az időben - bólintott - Aztán valahogy megtalált engem az űrben egy meteorkőbe kapaszkodva, és együtt idesodort minket valami féregjárat.
Még mindig szóhoz sem jutottam. Úgy bámultam Whitney-re, mintha ő lenne földön kívüli. Megpróbáltam mondani erre valamit, de csak annyit sikerült kinyögnöm: "Ehh..?"
- Igen, szerintem is baromi hihetetlen, de ez még mind semmi - feltűrte a focizsekije ujját, de én elkaptam a csuklóját, mielőtt bármit is csinált volna.
- Nanananana, álljunk csak meg egy pillanatra! - szóltam rá. Olyan hihetetlen mértékű lelkesedés lett úrrá rajtam, ami még talán sohasem. Ennyi jó sztorit egy napra!
- Nem is érdekel mit mutattam volna? - követett értetlenül, ahogy a fehér mágnestáblámat húztam elő a szekrények közül.
- Ez egy majd ötvenéves idősík-elmélet tökéletes bizonyítása! Nem ugorhatunk át csak így rajta! Adj egy filcet! - Whitney felém dobott egy zöldet és egy pirosat is, én pedig pont elkaptam őket.
- Tehát - vigyorogtam lelkesen, akár egy tanító néni. Lekaptam a tollakról a kupakot, majd egy-egy hosszú vonalat húztam velük, párhuzamosan egymás alá. - Ez itt az az idősík, amelyet mi érzékelünk - mutattam a zöld vonalra - Ééééés... - tettem rá egy pöttyöt - Tegyük fel, hogy itt vagyunk most. Vagyis ma, 2003-ban.
- Oké... - siettetett Whitney az asztalnak támaszkodva. De ügyet sem vetettem rá.
- Ez a piros vonal pedig minden létező idősík a miénken kívül. Ez a mai nap ugyanúgy ott van a piros idősíkon is, mint a zöldön - a piros vonalra is tettem egy zöld pöttyöt. - Egy rejtélyes Joe nevű fickó, akit sokan csak Csavargóként ismertek, azt mondta, a mi idősíkunk, vagyis a zöld végigjárható, a piros segítségével. Hé, mi a fenét csinálsz? - kiáltottam ijedten, ugyanis Whitney éppen megvágta a saját csuklóját egy snitzerrel. - Ennyire unalmas vagyok?
- Ááááh - nyögött fel, majd lerakta a szerszámot - Csak nyugi, várd ki a végét! - mondta - Figyelj a vágásra!
- Hát, jó - mondtam kissé csalódottan. Már annyira belelendültem a magyarázásba! Fájt, hogy félbe kellett szakítanom, de úgy tettem, ahogy Whitney kérte. Egy pillanattal később a vágás a szemem láttára teljesen összeforrt. Nyoma sem maradt.
- Te jó ég! - képedtem el ismét.
- A meteor miatt van, amibe kapaszkodtam - magyarázta.
- Hihetetlen - mondtam - Várj! Azt mondtad, kapaszkodtál? - ráncoltam a szemöldököm.
- Ja. Beragadt egy űrjárat falába, vagy mi. Belekapaszkodtam, ahogy elnyelt a tér... Nagyon nem akartam meghalni - mesélte - Pedig nagyon ott voltam. Aztán végül ott kapaszkodtam ezek szerint éveken keresztül, és életben maradtam. Pedig csak egy pillanatnak tűnt, aztán már ott is termett Raya.
- Szent Isten - kerekedett el a szemem - Szóval az elmélet teljesen igaz!
- Tehát ezek szerint Raya a piros idősíkon keresztül utazott.
- Igen! - mondtam lelkesen - És megjárta azt a pillanatot, amelyikben te a meteorkőbe kapaszkodtál. De lehetséges hogy egy másik pillanatban már réges-rég Szent Péterrel társalogtál a Mennyország kapujában - rajzoltam egy karikát a piros vonalra. - De mivel Raya megtalált, és elkapott - egy újabb pöttyöt rajzoltam -, az öreg hiába vár már rád. Ugyanis a Csavargó szerint az idősíkból féregjáratok nyílnak, amelyek egy egy világba vezetnek, arra az időpontra, ahol kiszállsz - egy nyilat húztam a zöld vonal zöld pöttyéhez az előbb felrajzolt időpontól - Raya áthozott téged egy ilyenen.
- Viszont neki egy négy évvel későbbi időpontban kellett volna kiszállnia! - Whitney úgy tűnt, megértette Joe elméletét. - Mert ott találná meg, amit keres.
- Vagyis Kal-Elt - mondtam.
- Pontosan - csapta össze a tenyerét - Jó kis csapat lennénk!
- Az tuti - mosolyogtam - Nem hagynád ott a focit a Fáklyáért?
- Na azt azért nem - röhögött - Épp elég időt töltöttem a hadseregben, hogy rájöjjek, nem vethetek véget a tinédzserkoromnak a kellős közepén.
- Az pedig neked a focit jelenti - bólintottam - És Lanát.
Whitney arca elbizonytalanodott. Vegyes érzelmek ültek ki az arcára. Éppen szóra nyitotta a száját, amikor halk ajtócsapódást hallottam.
- A fenébe! Valaki hallgatózott - szaladtam az ajtóhoz, amit ezek szerint nem csuktam be rendesen. Kinyitottam és kinéztem, de késő volt. Lana már messze járt.

2016. december 22., csütörtök

VIII.

CHLOE

Reggel korán indultam a suliba, hogy nulladik órában valamennyire nyomdakész állapotba hozhassam az új Fáklyát, melynek címlapjára exkluzív interjút terveztem a visszatért Whitney-vel. Sajnos erősen cenzúrázottat - az eddigi infóim alapján bőven lesz, amit nem szívesen dob majd a nyilvánosság elé. 
  Letekertem a kocsim ablakát, hogy a szervezetem némi friss oxigénhez juthasson, ám egy pillanattal később megbántam, hogy ezt tettem. Meghallottam azt, amitől azóta rettegtem, hogy először felnyitottam ma  a garázsajtót.
  A rég nem gondozott vetésen, ami mellett elhaladtam, LuthorCorp alkalmazottak túrták a földet (egyesek fémdetektorral mászkáltak), akik pedig épp nem dolgoztak, röhögve mutogattak a kocsimra.
- Hehe, nézd már - bökte oldalba az egyik a másikat - Barbie is elindult a munkába! - Igen, apám hajnalban szervizbe vitte a Fiatot, és lila, rózsaszín szívecskékkel és csillagokkal összenyomdázott lökhárítóval hozta vissza. Őszintén szólva Pete-től vártam az első ilyen beszólást, de ez is megtette. Úgysem volt még alkalmam Lex embereivel társalogni.
  A következő pillanatban pedig hatalmasat kellett fékeznem, ugyanis észrevettem az óriási valamit, ami keresztben feküdt az úton. Nem akartam hinni a szememnek. A víztorony volt az, amelyik mellett tegnap is elhajtottam. Ösztönösen kipattantam a kocsiból.
- Barbie-nak lenne néhány kérdése a főnökhöz - nyitottam fel a noteszomat.
- Csak tessék - lépett elő egy zakós ember, cigarettával a füle mögött.
- Chloe Sullivan vagyok a Fáklyától - mutatkoztam be.
- Iskolaújság. Miért nem lepődöm meg? - morogta maga elé a levegőbe, de egyértelmű volt, hogy nem tőlem vár választ.
Egy félig-meddig sértődött, diszkrét szemforgatás után  a közepébe vágtam:
- Kérem, meg tudná mondani, mi történt ezzel a víztoronnyal?
- Pontosan ezért vagyunk most itt - felelte a főnök - Lex radarjai tegnap délután valami gyanús mozgolódást érzékeltek itt, ezért ma reggel kiküldte a csapatot terepszemlére.
- Lehetséges, hogy egy forgószél döntötte ki? - kérdeztem.
- Egy kisebb fajtára gyanakszom - elvette a cigit a füle mögül, és rágyújtott - De Lex azt mondta, minden lehetséges módon vizsgáljuk át a terepet.
- Fémdetektorral ugyan mire mennek? - vontam fel a szemöldököm az említett kütyüvel bajlódó gyakornokot figyelve.
- Ne kérdezze - csóválta a fejét - Túl lelkes volt, inkább ráhagytam.
- Érthető - mosolyogtam. Ám akkor a srác boldogan felkiáltott:
- Főnök úr! Találtam valamit!
A főnök gondterhelten csóválta a fejét.
- Gus, ha megint egy gémkapocs miatt csinálsz ekkora felhajtást... - elindult az ifjú munkás felé, én pedig követtem.
- Emberek, ne csak álljanak ott! Jöjjenek ásni! - kiáltott vissza a kocsimon szórakozó naplopóknak, de azok a fülük botját sem mozdították.  De azért volt néhány ásós munkás, akik hallgattak a parancsra. El is kezdték feltúrni a földet ott, ahol Gus mutatta. Alig akartam hinni a szememnek. A felforgatott talaj valósággal ezüstszínű volt, mintha átitatta volna valami folyékony fém.
- Azt a hétszázát! - kiáltott fel a főnök - Dr. Walden! Jöjjön, ezt látnia kell!
Egy göndör, köpenyes, szemüveges alak sietett a bámészkodók közé valami kis kütyüvel, amiről egy tollforma érzékelő lógott egy vezetéken.
- A mindenit!  - térdelt le, és a földbe dugta az érzékelőt. A kis képernyőjén mindenféle számok és vegyjelek pörögtek, aztán a helyükön egyszer csak egy sor kérdőjel villant fel.
- Uramisten - képedt el Dr. Walden - Főnök, attól tartok, nagyon is jó ötlet volt Gustól idehozni azt a detektort - a srác önelégülten bólintott.
- Mit talált, doki? - kérdezte a főnök.
- Ezen a telken kutatóbázist kell állítanunk - jelentette ki a doki, majd hozzátette - Ilyen fémet az egész Földön nem azonosítottak még.
Az állam ismét koppant a földön. Lehet, hogy Raya igazat mondott, és a fém tőle származik! Lehet, hogy Whitney-t is ő támasztotta fel, És akkor Clark... Minden eltűnése és mentőakciója értelmet nyerne! Becsuktam a noteszom, és az időre hivatkozva visszasiettem a kis Fiatomhoz.
- Ezt neked, Fáklya! - tapostam a gázra, és teljes gőzzel (már amennyire egy Fiat tud), a búzamezőn átvágva száguldottam a suli felé - Itt most többről van szó!

WHITNEY

Hangos pittyegés ébresztett: sms-t jelzett a mobilom. Kelletlenül nyitottam fel a szemem, és nyújtóztam egyet - ekkor vettem észre, hogy Raya a vállamon fekszik. Ő is abban a pillanatban ébredt föl, és amikor találkozott a tekintetünk, ijedten felkönyökölt.
- Te jó ég, ne haragudj! - mondta illetődötten - Azt hiszem, elaludtam tegnap a tévén, és... - kereste a szavakat. Mosolyogva csóváltam a fejem.
- Hé, nyugodj meg! Semmi baj - mondtam nevetve.
Még mindig totál zavarban volt. Az ágyneműt bámulta, mintha csak olyan érdekes lenne.
- Biztos? - kérdezte félve.
Elnevettem magam.
- Raya, nyugi már, semmi para. Oké? - néztem rá komolyan. Nekem kéne mentegetőznöm, csakhogy én sem emlékszem, mikor aludtunk el.
- Oké - felelte erőtlenül. Irtó aranyos volt, látszott, hogy először használja ezt a szót. Tiszta vörös volt már a feje. Kezdtem megsajnálni, de őszintén, tetszett, hogy így zavarba hoztam - muszáj volt húznom még egy kicsit!
Még mindig zavartan feltápászkodott, és a kis dohányzóasztalhoz lépett a szürke szimatszatyráért, amelyben a cuccát tartotta.
Fürkészve végigmértem, miközben pakolászott. Kiskoromban sokszor elgondolkoztam, milyenek lehetnek az űrlények, de azt sosem gondoltam volna, hogy ilyen szexisek. Azt hiszem, kicsit sem lepne meg, ha Rayát holnap már egy fehérnemű reklámban, vagy egy óriásplakáton látnám viszont. Gyakran keverednek reklámügynökök Smallville-be. Ha meglátnák, fix, hogy lecsapnának rá.
Egy pillanatra Lanát juttatta az eszembe. Hazudnék, ha azt mondanám, már túlléptem rajta, de már egész jól haladok. Főleg most, hogy találkoztam Rayával. Ilyen csajt nem találni akármelyik sarkon.
Üvöltött róla, hogy tudja, őt nézem. Nagyjából háromszor ejtette ki a kezéből a cuccait, és amíg összekaparta, láhatóan gyorsabban kapkodta a levegőt.
- Valami baj van? - kérdeztem mosolyogva.Ő erre ismét a földre ejtett valamit.
- Dehogyis - rázta meg idegesen a fejét
Rázkódó vállal figyeltem, ahogy felállt, és elment a fürdőszobába. Legalább annyira kölcsönadhatta volna a röntgenlátását...De neem, nem lenne szép dolog meglesni, gondoltam, úgyhogy inkább megnéztem az sms-t, ami felkeltett minket. Chloe írta.
"Mindent tudok. Első óra után a Fáklyában. Addig viselkedj természetesen. Egy szó sem kerül az újságba. Becsszó. C."
Nagyot sóhajtottam, és lehámoztam magamról a vérfoltos pólót, ami rajtam volt. Raya épp akkor jött vissza a fürdőből.
- Mi történt? Hallottam, hogy sóhajtottál... - ez még higgadtan mondta, de amikor meglátta, hogy nincs rajtam póló, teljesen lefagyott. Elmosolyodtam, és a cuccommal együtt elindultam a fürdőbe.
- Semmi extra, csak Chloe interjút akar velem - feleltem normálisan (bár a "semmi extrával" kicsit túloztam. Hogy érti, hogy "mindent tud"? És vajon honnan?).
Az ajtóba érve megálltam Raya előtt, akinek azt hiszem, tetszett, amit látott. De nagyon nem merte mutatni.
- Aha, szóval ma suliba megyünk? - kérdezte.
- Ja szóval kapd össze magad! - csaptam a hátára a pólómmal (igazából majdnem a hátsójára), és bezárkóztam.
- Hééééé - kiáltott fel kissé ingerülten meglepetésében.
- Befejeztem - szóltam ki neki, majd még mindig mosolyogva túrtam elő a focidzsekim, ami kabalaként jött velem a frontra.

CLARK

- Nem-nem-nem-nem-nem! Egy szót se! - Chloe ma reggel is kissé feldúltnak tűnt, ahogy kiszállt a szívecskés-csillagos Fiatjából. De Pete-ből persze azonnal kitört a röhögés, ahogy a járgány ajtaja becsapódott.
- Mi van? Nekem tetszik - mosolyogtam, de az én vállam is rázkódott kicsit - Tök dizájnos.
- Haha, nagyon vicces - forgatta a szemét - Csakhogy érezzétek a súlyát,a Planet új generációja furikázott vele idáig.
- Megírod Whitney sztoriját? - csodálkoztam. Kicsit közelebb hajoltam hozzá, nehogy kihallgassanak minket.
- Mindent kiszedek belőle, de ez nem megy az újságba. Valami sokkal jobbat találtam - kutatni kezdett a táskájában.
- Jobbat, mint a világraszóló Whitney Fordman világraszóló visszatérése? - tárta szét a karját Pete, akár egy ókori görög szónok.
- Ne hülyéskedj, Pete, Whitney halott! - lépett mellénk Lana. Magamban imádkoztam, hogy Chloe ne szólja el magát. Őszintén, rettegtem a reakciójától. Ha Whitney visszatér, vajon vele együtt Lana érzései is vissza fognak? Én pedig megint ejtve leszek majd? Sebaj, talán jobb is lesz úgy. Könnyebb lesz rá vigyáznom, ha nem akarja minden áron megtudni a titkomat.
- Clark? Mennyi időnk van? - kérdezte Pete. Először a csengetésre gondoltam, de aztán lépteket hallottam odakintről.
- Mint a tenger - mosolyogtam Lanára, közben a hátam mögött ötöt mutattam Pete-nek. Majd visszaszámoltam az ujjaimon - 4, 3, 2, 1...
És ekkor nyílt a kétszárnyú ajtó, mire az egész folyosó egy emberként fordult Whitney és a szőke lány felé.

RAYA

Ahogy beléptünk az épületbe, mindenki felénk fordult. Teljesen ledöbbentek. Néhányan összesúgtak, de a legtöbben  tényleg csak tátották a szájukat. Úgy éreztem magam Whitney oldalán, mint Alanor-Ar, a kryptoni tartomány kormányzóassznya , ahol születtem. Mindig kettényílt előtte egy sorfal, ahogy végigvonult az ezüst szőnyegen, aztán a jelenlévő minden szempár rá szegeződött. Ahogy akkor ránk. Kicsit mintha lámpalázas lettem volna. Ez az érzés is idegen volt tőlem eddig.
Chloe kapcsolt először.
- Nahát, Whitney! - kiáltott fel tettetett meglepetéssel, és mosolyogva széttárta a karját. Erre a gesztusra az egész folyosó felocsúdott, és egy emberként gyűlt a srác köré. Engem kissé elsodort mellőle a tömeg, egyenesen neki valakinek.
- Uramisten, ne haragudj!
- Nem, nem, én bocsi, kicsit elbambultam - kértünk elnézést egymás szavába vágva. A srác hangja ismerősen csengett. Felnéztem rá, hogy lássam az arcát - nem csalódtam. Kal-El volt az.
- Mi az? - vonta fel a szemöldökét. Kicsit elvesztem a szemeiben.
- Öhm... ismerjük egymást? - kérdeztem végül.
- Clark vagyok - nyújtotta a kezét - Clark Kent.
- Raya - mutatkoztam be én is.
- Új vagy erre? - kérdezte.
- Mondhatni- feleltem.
- Ha gondolod, majd...
- Na jó, elég legyen! -szakítottam félbe. Megragadtam a karját, és kiűrsprinteltem vele egy félreeső folyosóra.
- Beszélnem kell veled, Kal-El! - vágtam a közepébe.
Felismerés csillant az arcán.
- Te is a Kryptonról jöttél? Az apám küldött téged?
- Valahogy úgy - felelte.
- Mit akar tőlem?
- Ne aggódj, nem azért, hogy kioktassalak - úgy tűnt kissé megnyugodott, de nem tartott sokáig. Ugyanis bevallottam, miért jöttem valójában.
- A Föld óriási veszélyben van, Kal-El! És csak együtt menthetjük meg.
A nyugalom helyén elszántság, aggodalom és félelem ült ki az arcára. Utóbbit alig lehetett észrevenni, csak egy apró csillám volt a szemében. De minden jel arra utalt, hogy velem tart.
- Mit kell tennem? - kérdezte.
- Egyelőre gyere velem - ragadtam meg ismét a kezét, és kiszáguldottam vele a vészkijáraton.
(folyt.köv.)

Sziasztok! Először is óriási, hatalmas ELNÉZÉÉÉÉST szeretnék kérni, hogy ilyen sokat kellett várni az új részre!!! Rettenetesen zűrös volt ez a félévem, és mondhatni egészen szét voltam zuhanva, kérlek, nézzétek el nekem!! Igyekezni fogok, de nem ígérem, hogy gyorsan lesz kilencedik rész. 
A kulisszák mögül egyelőre annyit, hogy a következő résztől Lana szemszögét is behozom a sztoriba (remélem, nem gabalyodok majd bele a sok nézőpontba... Előre szólok, ne csodálkozzatok, ha valakiétől megválok majd a továbbiakban... Isten adja, hogy ne kelljen, sőt Lex és Pete is esélyesen kap majd saját szemszöget, de nem tudom, menni fog-e ennyi szálon vinni a sztorit), és kicsit össze tervezem kutyulni a szerelmi szálakat (de hogy hogyan.... Nehéz dolog ez az írás, higgyétek el! Még mások karaktereivel is.), lassan-lassan pedig egy kryptoni főgonoszt (akár néhány fantomot) is szeretnék bevonni a sztoriba.  Remélem, addig lesztek egy kicsit többen, akik meg itt vagytok, továbbra is követtek majd (még az ilyen nagy kihagyások dacára is... Sajnos sok ilyenre számíthattok még, azt hiszem :c). 
Kellemes karácsonyt, és sokkal boldogabb új évet minden kedves idetévedt olvasónak! ^^ :*
-LA. 

2016. november 2., szerda

VII.

WHITNEY

- Szent Isten! - dobta el Lex a kormányt. Raya gyorsan behúzta a kéziféket, nehogy elszabaduljon a kocsi, majd kikötötte magát, és kiszállt. Alkalmi sofőrünk pedig követte a példáját.
- Whitney, szállj ki te is! - szólt nekem. Eléggé meg voltam rémülve. Lex beszólása mélyen érintett, mit ne mondjak. Azt hiszem, még dühös is lettem. Éreztem, hogy felforrósodik a levegő... Aztán egyszer csak kigyulladt a hangfal. Mi van, ha én okoztam a tüzet? Minden esélye megvan. Most derült ki, hogy meteorfertőzött vagyok.
Rádobtam a kabátom a tűzre, hogy eloltsam, aztán kiszálltam én is, és Raya mellé léptem.
- Mi a franc volt ez? - kérdeztem. Hátha ő látta pontosan, mi történt
- Kigyulladt a műszerfal - felelte. Mintha eltitkolt volna valamit.
- Spontán égés egy Ferrariban, normál sebességen? Nem túl valószínű - fürkészően néztem rá. A holdfény megvilágította az arcát, a bőre így egészen ezüstösnek hatott. Ő maga pedig egyre kevésbé emberinek. De nagyon szép volt
- Bocs skacok, sajnos ennyit a fuvarról - nyúlt Lex a zsebébe, és egy borítékot nyújtott felénk. Megnéztem, egy pár kulcs volt benne, rajta díszes gravírozással: Talon.
- Kösz, Lex - vettem el tőle egykedvűen.
- És bocs az előbbiért. Hosszú napom volt - ennek ellenére én valami fura csillogást láttam a szemében.
- Ugyan - legyintettem - Majd gyalogolunk - morogtam az orrom alatt. Megfogtam Raya vállát, és a kanyar felé tereltem. Meglepően hűvösebb volt, mint egy emberi test, de ahogy hozzáértem, felmelegedett.
A következő pillanatban pedig azt vettem észre, hogy őrült sebességgel száguldunk a Talon felé.

CLARK

- Éljen Jonathan Kent! - visszhangozta a vendégsereg, majd megindult poharat keresni, hogy apa egészségére koccinthasson.
- Egészségedre! - léptem Lex mellé.
- Nana, Mr. Kiskorú, te kólát iszol - adott egy másik poharat a kezembe.
- Vicces vagy - csóváltam a fejem. - Mi történt veled?
Lex sóhajtott, és letette a poharát a kisasztalra.
- Clark, szeretném, ha látnál valamit - megindult az ajtó felé. Közben intett a fejével, hogy kövessem. 
A fekete Ferrari parkolt odakint.
- Újrafényeztetted? - kérdeztem.
- Azt is - mondta - De én valami mást szeretnék mutatni - kinyitotta a kocsi ajtaját, és a műszerfalra mutatott. Csodálkozva néztem, ugyanis megolvadt. 
- Mit tudsz Whitney Fordman új barátnőjéről? - kérdezte.
- Találkoztál Whitney-vel? - kérdeztem.
- Furcsa, nem igaz? Pár hónapja még a halálától volt hangos a város.
- Valóban furcsa - mondtam - De ez Smallville. Chloe úgyis hamarosan rááll az ügyre, ahogy ismerem.
- Ez nagyobb felfordulás annál, hogy a Fáklyában kerüljön címoldalra - húzta végig az ujjait a kocsi tetején - Ennek minimum az Inkvizítorban a helye. Ha még a Planet csapna le rá...!
- Erről úgyis Whitney fog dönteni - benéztem az ajtón. Az ülésen ott hevert a katonai kabátja, csupa kormosan, véresen, rajta golyóütötte lyukakkal - Ha ő nem akar magából sztorit, biztosan nem is lesz.
- Na de a barátnője! - szembe került velem, és kinyitotta a kocsi másik ajtaját. - Nem gondolod, hogy köze lehet ehhez a rejtélyes feltámadáshoz?
Minden bizonnyal ő az a lány, akiről Chloe beszélt.
- Nem tudom - mondtam - De hogy kerültek a te kocsidba? És mi történt a műszerfallal? - az utóbbi kérdésre sejtettem a választ.
- A kórház előtti buszmegállóban stoppoltak. Felvettem őket, beszélgettünk, majd egyszer csak azt vettem észre, ég a műszerfal. Hozzátok akartak jönni, mert nincs hova menniük, de én inkább a Talonba küldtem őket. Úgy érzem, volt közük a tűzesethez, nem akartam, hogy itt is galibát okozzanak.
- Gondolod, hogy a lány tette? - kérdeztem felvont szemöldökkel.
- Lanáról volt szó. Biztosan féltékeny lett.
- Na de ezért csak úgy gyújtogatni? Lex, mi lenne, ha ez egyszer reálisan néznéd a dolgokat? - nevettem fel kicsit - Talán csak túlmelegedett itt valami, és az okozta a tüzet. El tudnám képzelni. Láttalak már vezetni.
Lex felsóhajtott, és ellökte magát a járgánytól.
- Igen. Talán igazad van - kerülte meg a kocsi orrát - De a spontán égéssel nem magyaráznám, hogy egy pillanatra elfordulok, a következőben pedig nyomtalanul eltűnnek a Talon kulcsaival együtt.
Egyre biztosabb voltam benne, hogy ez a lány is onnan jött, ahonnan én. De ezt nem mutathattam Lex felé.
- Hadd nézzem meg a laposüveged - csóváltam a fejem.
- Clark, teljesen józan voltam
- Mennyit dolgoztál ma?
- Jó, nyertél - adta fel - De akkor is teljesen valóságosnak tűnt - indult vissza a házba, én pedig becsuktam a kocsi ajtóit, és követtem.
- Én azért a helyedben szemmel tartanám a leányzót - tartotta felém figyelmeztetően a mutatóujját - Lana érdekében - azzal visszament az ünneplők közé.
Én még kint maradtam kicsit a tornácon. Felnéztem az égre - oda, ahol a szemtelen farkasfej rajzolódik ki. Onnan, a hiányzó csillagról érkeztem volna? A Kryptonról? Valóban uralkodni küldött ide az igazi apám? De akkor ez a lány mit csinál most itt? És ha én nem akarok uralkodni? Majd ő fog? Talán ő tudja a választ minderre.
Már csak találkoznom kéne vele.

RAYA

A Talon, mint kiderült, egy kávézó. Amolyan bár, ahol az emberek valami kemény barna bab levét isszák. Fölötte pedig egy egészen kellemes lakás volt berendezve. Egy nagyobb szoba volt duplaággyal és kanapéval, egy konyha, meg fürdőszoba.
- Nyugi, alszom én a kanapén - csukta be Whitney az ajtót.
- Rendes tőled - nevettem fel. Aztán felálltam, hogy kicsit jobban körülnézzek.
- Figyelj csak - indult meg felém Whitney - Tudom, hogy túl sok minden történt már ma, de beszélhetnénk? - kérdezte.
Kissé megilletődve néztem rá.
- Persze, kérdezz csak.
Whitney leült az ágyra, és összekulcsolt kezekkel a térdére könyökölt.
- Van egy olyan gyanúm, hogy én okoztam a tüzet Lex kocsijában - mondta.
Na, erre tényleg nem számítottam. Elgondolkoztam. Abban a pillanatban valóban úgy tűnt, ő is lehetett volna, de én tudtam, hogy nem.
- Ezt miből gondolod? - kérdeztem.
- Annyira mérges lettem Lexre azért, amit mondott... És meteorfertőzött vagyok. Lehet, hogy ez a képességem.
Hitetlenül csóváltam a fejem.
- De van még más is - mondta.
- Na, micsoda? - kérdeztem. Úgy éreztem, pillanatokon belül kipukkad belőlem a nevetés.
- Amikor elfordultunk Lextől, és megérintettelek... Szinte azonnal idekerülünk a Talonba. Nem csak gyújtogatok, de száguldozom is. És sebezhetetlen vagyok. Kezdek én is félni magamtól.
Na, innentől nem bírtam tovább. A tenyerembe temettem az arcomat, és elnevettem magam. Részben a megkönnyebbültségtől, mert nem rám gyanakodott egyből, és mert ezután már tudom, hogy bízhatok benne, részben pedig mert... Komolyan azt hiszi, hogy ő volt az???
- Hé, most mit röhögsz? - kérdezte. Hallottam a hangján, hogy ő is mosolyog.
- Whitney - ültem le mellé, és mosolyogva megsimítottam a vállát - Semmi okod aggódni. Ezt mind én tettem.
A srác elkerekedett szemekkel nézett rám. Talán még hallottam is, ahogy az álla koppan a padlón. Még néhány pillanatig csak bámult rám, aztán felpattant az ágyról, és hátrált néhány lépést.
- Várj, te... Te... Akkor - kapott a fejéhez. Azt hiszem, összeállt a fejében, hogy egy féregjáratban találkoztunk -  Te nem is a Földön születtél!
Óvatosan megráztam a fejemet. Az arcomon még félmosoly ült - egyszerűen nem tudtam már komolyan venni a helyzetet.
- Uramisten - mondta, és forgolódni kezdett Mintha meg akarna bizonyosodni, hogy ébren van. - De... Akkor te gyógyítottál meg?
- Nem, az tényleg a meteor volt - mondtam, és ismét felnevettem kicsit - Eléggé megrémülhettél, hogy képes voltál azt hinni, te gyújtottad fel a kocsit.
- Ez nagyon is komoly - nézett rám.
- Tudom, nem azért - töröltem meg a szemem - Csak annyira megkönnyebbültem. Ezután már simán rád merném bízni a titkomat.
Whitney elmosolyodott.
- Bízhatsz bennem - ígérte meg, és ismét közelebb lépett, de előre nyújtotta a kezét - De ugye nem szívod ki az agyamat, vagy ilyesmi?
- Mivel etetnek itt titeket? - csóváltam a fejem rázkódó vállal.
- Oké, megnyugodtam - mosolyodott el, és visszaült mellém az ágyra.
- Én is mérges voltam ám Lexre - vallottam be - Ezért szabadult el a hőlátásom.
- Hőlátás? - kérdezte csodálkozva, mire én a kandalló felé néztem, és erősen szuggerálni kezdtem a benne lévő tűzifát. Egy pillanattal később meg is gyulladt.
Whitney továbbra is csodálkozva nézett.
- Mit tudsz még? - kérdezte. Erre én feltápászkodtam az ágyról, és Whitney-vel együtt a magasba emeltem az egészet.
- Húúú - kiáltotta - Oké, elég lesz - óvatosan visszatettem a földre.
- Csak úgy mondom, egy ilyen lánnyal fogsz együtt lakni - tettem pár lépést, merthogy a tervezett nézelődésem abbamaradt. Ám ekkor megláttam magam a falon lévő tükörben.
- Te jó ég - kaptam a szám elé a kezem. Valami nagyon nem stimmelt velem. A tükörben újra 16 évesnek láttam magam. Amióta itt vagyok, egyébként is furcsa érzések lettek úrrá rajtam. Ismerősek  voltak, de a Fantomzónában kellett leélnem a tinédzserkoromat, ott pedig csak éppen egy vetületét éreztem ezeknek. A lelketlen, testetlen kozmikus bűnözők között még kamaszodni sincs kedve az embernek. Sem a kryptoninak.
- Mi az? - kérdezte Whitney.
Felsóhajtottam.
- Mondd, te hány évesnek látsz engem, Whitney? - kérdeztem.
- Max tizenhatnak. Miért? - vonta fel a szemöldökét.
Nagyot sóhajtottam.
-Tudod, amikor találkoztam veled odafent, nekem nem szabadott volna letérnem abba az elágazó járatba - mondtam.
- De miért? - kérdezte Whitney.
- Addig rendben van, hogy a Föld volt az úticélom - nézegettem egy furcsa üveg dísztárgyat - Csakhogy négy évvel korábbra érkeztem, mint kellett volna. És azt hiszem, az Idővonal levonta ezt a négy évet a koromból.
- Ne már - képedt el ismét Whitney - Szóval időutazó, és földön kívüli is vagy?
- Mondjuk ki bátran - húztam el a számat.
- De miért akartál a Földre jönni?
Újra farkasszemet néztem magammal a tükörben. Szinte láttam magam Lara-El kezeslábas ezüst kosztümjében, melyet a békeszemináriumon viselt mindig.
- A bolygótok nagy veszélyben van, Whitney - visszatettem a kis üvegtárgyat a helyére. - Ha lehet, még nagyobb veszélyben, mint eddig volt, vagy akkor lett volna, ha a jó időpontba érkezem.
- Miért, mi a baj? Te vagy az invázió előprófétája? - kérdezte mosolyogva.
- Dehogyis - nevettem el magam - Az Univerzum legveszélyesebb bűnözői most össze-vissza kajtatnak a tér-idő koninuumban. Hála nekem.
- Ha négy év múlva érkezel meg, meg tudtad volna állítani őket?
- Ha megvan a három kristály, amelyekkel visszazárhatom őket a Fantomzónába.
- Fantomzóna? - ráncolta a szemöldökét.
- Egy galaktikus szuperbörtön - feleltem, és visszaültem az ágyra - Én is ott éltem már kiskorom óta. Teljesen egyedül.
- De miért? Ki tette ezt veled? - kérdezte kissé ingerült hangnemben.
- Csak azért tette, hogy megvédjen - feleltem - Az apokalipszistól.
Whitney arca elfanyarodott.
- Azt akarod mondani, hogy a bolygód már nem is létezik?
Vettem egy mély levegőt, és rábólintottam.
- Mondtad, hogy nincs hová menned - húzta el a száját - De hogy ennyire gáz a helyzet!
- Az - mosolyodtam el keserűen.
- Na de majd én körbevezetlek - pattant fel, és felvett egy távirányító-féleséget a kisasztalról.
- Egyszer már jártam itt - feleltem - A jövőben.
- Négy év múlva - bólintott - akkor miért mentél vissza?
- Egy fantom meg akart ölni  itt a Földön - feleltem - de csak a Zónában tudna. Oda kerültem, de Jor-El, a tábornok, aki annak idején is megmentett, visszaküldött ide, mert a Zóna nyitva volt, így akármikor visszajöhettek megölni. És azt a küldetést kaptam, hogy zárjam vissza őket örökre. De mivel rossz időben lyukadtam ki...
- Sajnálom - simította meg a vállam - Tudod, én nem igazán vagyok jó a galaktikus bűntényekben, meg katasztrófákban, de... - bekapcsolta a tévét - Ahhoz értek, hogyan kell totálisan kikapcsolni az agyadat.
- Ez félelmetesen hangzik - mondtam.
- Nyugi, ez csak egy kifejezés - mosolygott - Arra mondjuk, ha eltereljük a gondolatainkat valami szórakoztatóval.
- Ááá, értem! Mindjárt jobban hangzik - mosolyogtam, és hasra vágtam magam az ágyon.
- Erre pedig mi sem alkalmasabb a Jóbarátoknál - megállapodott egy csatornán, és ő is kényelembe helyezte magát.
Késő estig legalább tizenöt, szerinte "alap" műsort mutatott meg a tévében, én pedig mindegyik közben az agyára mentem mindenféle kérdésekkel, mint például "Miért ülnek hatan azon a kanapén? Ott vannak a kisszékek!", "Minek csinálnak errefelé ilyen óriási mikrofonokat" (ezt azt hiszem, a híradónál kérdeztem), "Miért jó azt nézni, ahogy mások főznek?" (valami Jamie Oliver nevű pasas jól megél ebből), és végül Whitney kedvence, amit az amerikai focinál kérdeztem: "Miért van mindenkin szájkosár?" Szabályosan tíz percig fulladozott a röhögéstől. Én pedig nagyon régóta először tényleg jól éreztem magam.

2016. október 12., szerda

VI.

CHLOE

  A lánc és a golyó össze vissza csörgött a ballonkabátom zsebében, ahogy felsétáltunk a kórház lépcsőjén. Amennyire hihetetlen és bizarr volt, hogy ott lapulnak, épp annyira volt idegesítő ezt hallgatni. De már egészen hozzászoktam. Ráadásul más is volt, ami - inkább aki - lekötötte a
figyelmem.
  Egy ideje megfogadtam, hogy tényleg csak barátomként tekintek majd Clarkra. Hiszen mióta az eszét tudja, Lanát szereti. De van úgy, hogy egy pillanatra úgy érzem, egy hullámhosszon vagyunk, és újra elkezdek reménykedni. Ez kissé megnehezíti a dolgomat. Vagy mondjuk ki bátran, hogy maga Clark az, aki megnehezíti. A kusza, fekete hajával, a ragyogó kék tekintetével, és a megértő közelségével. Biztonságot ad, ha vele vagyok, mert újra és újra eszembe juttatja, hányszor megmentette már az életem a gonosz mutánsoktól. Ahogy átölelt, és minden erejével engem védett, az életét kockáztatva. Hallom a hangját a fejemben, ahogy azt mondja: "Semmi baj, Chloe! Itt vagyok." Aztán eltűnik, mint a kámfor. Egy pillanatra elfordulok, aztán volt Clark, nincs Clark. Mindig ez van. De hiába próbáltam megfejteni, eddig képtelen voltam rá. De talán jobb is így. Túl szépen csillog a lovagpáncélja, hogy csak úgy felhajtsam a rostélyát.
  Közben lassan felértünk az emeletre.
- Dr. Bryce! - szólt Clark egy arra járó doktornőnek.
- Á, Clark! - mosolygott ránk - Miben segíthetek?
- Whitney Fordmanhez jöttünk látogatóba.
Dr. Bryce kérdőn nézett ránk.
- Whitney-t épp az előbb engedtük haza
Pislogtam néhányat, hogy megbizonyosodjak, nem álmodom-e, vagy hallucinálok. 
- Elnézést, jól értettem? Hazaengedték? - kérdeztem.
- Igen.
- De hiszen meglőtték! - fakadtam ki.
- Mi sem igazán értjük - felelte a dokornő - Nagyjából fél óra elteltével nyoma sem volt a sebnek.
Ráfagyott az arcomra a döbbenet.
- Ez egyre bizarrabb - jelentettem ki. Valami nagyon furcsa dolog áll a háttérben.
- Gyere, Chloe, induljunk - Clark a vállamra tette a kezét, és a lépcső felé terelt - Lekéssük a bulit. Köszönjük, doktornő - szólt vissza egy pillanatra, mielőtt lefelé indultunk volna.
  Az agyam elkezdett őrülten kattogni, kalkulálni, variálni, és következtetni. Whitney-t alig pár hónapja veszítettük el, hirtelen a tengerentúlról egyszer csak idepottyan Smallville-be, és kiderül, hogy bár alig, hiszen meglőtték, de él. Majd idejövünk meglátogatni, és nyoma sincs, ráadásul azt mondják, teljesen rendbe jött. És ez a lány... Raya. Azt mondja, más bolygóról jött, elütöm, és semmi baja... 
Elütöm, és semmi baja! Ösztönösen Clarkra kaptam a tekintetem. 

10 perccel ezelőtt

RAYA

Whitney fejcsóválva lépett vissza az asszisztenstől, aki nagy papírköteget tartott a kezében. Azért jött, hogy szóljon, hazamehet, de még odahívta néhány szóra.
- Mi történt? - kérdeztem.
Nagyot sóhajtott.
- Anyám elhagyta Smallville-t, miután kiderült, hogy meghaltam.
- Van róla hír?
- Semmi - rogyott le a kisszékre.
- Nincs más, akihez mehetnél? - kérdeztem. 
- Lana nem hinném, hogy szívesen lakna velem. Szakított még a kiképzésem alatt.
- Sajnálom - néztem rá, de belül kicsit mintha megkönnyebbültem volna. Közben elmentem a holmijáért, és a vállamra vettem. Majd újra Whitney-re nézve támadt egy ötletem.
- Miért nem megyünk Kentékhez? - kérdeztem. Azt hiszem, így hívták Kal-El földi családját.
Whitney csodálkozva nézett rám.
- Ismered Kentéket?
- Mondjuk úgy - feleltem.
- Gondolod, hogy befogadnának? - kérdezte erre - Clark is a pajtában van egész nap, mi hova kerülnénk? - itt kicsit felnevetett, de hamar abbahagyta, mintha nem érezte volna helyesnek.
Erre csak megvontam a vállam.

...

- Héé, taxi!!! - kiabált Whitney egy sárga kocsi után, de az elsüvített mellettünk. leengedte a karját, és morgott valamit. Azt hiszem, valami nem igazán szalonképeset.
- Ez már az ötödik volt - temette a tenyerébe az arcát. 
- Hé, nyugodj meg - mondtam.
- Ne törődj vele, kölyök - emelte meg a kezében tartott üveget egy tőlünk nem messze álló ember - Mind Metropolisba megy. A Luthor alkalmazottakat furikázni - jól meghúzta az italt - Nekünk marad a traktor meg a kombájn. Bár azt beszélik, valaki űrhajót is látott már errefelé...
- Űrhajót mindennap látnak az emberek -felelte erre Whitney, kicsit megnyújtva a mondat elejét - Aztán kiderül, hogy csak egy madár. Vagy egy repülő.
Az ürge fürkészve mérte végig Whitney-t.
- Te vagy az a Fordman kölyök, nem igaz? - Whitney vállat vont.
- Láttalak a pályán. Van benned szufla, öcskös - újra meghúzta az üveget, majd a karjával megtörölte a száját. - Mikor játszol újra? 
- Erre én is kíváncsi lennék - hallottam egy addig ismeretlen férfihangot a hátunk mögül.
- Lex! - üdvözölte Whitney - Mi járatban?
- Én is kérdezhetném ugyanezt - vonta fel a szemöldökét a pasas. Kopasz volt, nagyjából egymagas Whitney-vel, és hosszú, fekete kabátot viselt. Drága bőrcipővel. - Nem Koreában kéne fegyvert hordoznod? 
- Nagyon vicces, a fél város azt hiszi, halott vagyok.
- Hé, csigavér! Semmi vész. Épp Kentékhez indultam, hazadobnálak téged is. No meg a hölgyet - fordult felém felvont szemöldökkel - Szabad kérdeznem, hogy hívják?
- Öhm... Raya - feleltem illetődötten. Majd eszembe jutott, itt vezetéknevet is illik mondani - Raya Reynolds - tettem hozzá. Egy moziplakáton láttam ezt a nevet, jobb nem jutott az eszembe.
- Lex Luthor - nyújtotta a kezét. Mifelénk ilyenkor tisztelegtünk, így elsőre kicsit bizonytalan voltam, de hamar összeállt a kép. Megragadtam, és kezet ráztam vele. - Pattanjatok be!  - emelte fel a slusszkulcsot, majd kinyitotta a méregdrágának tűnő járgányát.

Rövidesen kiértünk a főútra - addig nem nagyon beszéltünk. Végül Lex törte meg a csendet.
- Whitney, merre is laktok?
- Ez a baj, Lex - sóhajtott válaszképpen - Anyám elhagyta Smallville-t a halálom hírére  és senki nem tud róla semmit.
- Sajnálom - bámult ki a kopasz a szélvédőn - Raya honnan jött? Nem vagy idevalósi, jól sejtem? - fordult felém egy pillanatra.
- Nem, valóban nem - feleltem. - Igazán nekem sincs hova mennem - igyekeztem olyan hangsúllyal beszélni, hogy inkább ne kérdezzen rá a részletekre.
- A Talon fölötti lakás üresen áll egy ideje - mondta erre - Odaköltözhettek egy időre... Tudom, lakbért nem nagyon tudtok fizetni, de ez legyen a legkisebb gondotok - lekanyarodott az útról.
- Kösz, Lex - mondta Whitney - De egyelőre megkérdeznénk Kentéket... Hozzájuk készültünk.
- Nagy ünnepség van náluk ma este. Jonathan Kent ma 42 éves. Kissé felfordulást okozna, ha beállítanál a halálból feltámadva, egy új lánnyal... Különösen hogy Lana is ott ünnepel ma este. Nem gondolod? 
"Hogy ez mekkora egy tapló!" - gondoltam. Láttam Whitney-n is, hogy felzaklatták a hallottak. Vissza szeretett volna vágni, de nem találta a megfelelő szavakat. Közben én is egyre dühösebb lettem... Luthor. Az ő neve állt azon a víztornyon... Biztos valami nagy iparmágnás-palánta. Nem lát a nevétől. Csak tudnám, pont velünk miért ilyen lekezelő, miközben lakást ajánlott... Rohadék.
Egyre forróbbnak éreztem a levegőt, a szemem szinte teljesen kiszáradt. Épp a kocsi műszerfalára néztem, és már tudtam, hogy mi fog történni, de egyszerűen nem tudtam megfékezni - túlságosan felhúztam magam hozzá. A műszerfal abban a pillanatban lángokba borult.

CLARK

A vendégek egyre csak gyűltek a nappaliban. Ismerősök, rokonok, barátok, karamelláspite-pecérek, egyszóval mindenki, aki számít. Szinte mindenki.
- Na, mit szólsz, fiam, milyen sok ember kíváncsi apádra - bokszolt a vállamba apa.
- Szeretnek téged - mosolyogtam rá.
- De nem annyira, mint anyád karamellás pitéjét - mutatott a kisasztal felé, ahonnan Pete újabb két szeletet készült becsórni, miközben két farmersrác összeveszett egy másik tepsi utolsó falatján.
Ezen felröhögtem.
- Több jut nekünk a tortából - vontam vállat - Apropó, nem tudod, hol lehet Lex? Azt ígérte, fél nyolcra már itt lesz.
- Fogalmam sincs. De hidd el, nem esne nehezemre örülni egy Luthor-mentes szülinapnak - újra a vállamba bokszolt, majd odalépett néhány barátjához, akik gratulálni jöttek neki.
- Hát, úgy látszik, nekünk már nem marad - jegyezte meg Lana, aki épp akkor lépett mellém, a piteevő tömegre mutatva. Rendkívül csinos volt - fehér, strasszos blúz volt rajta, élére vasalt fekete nadrággal.
- Talán még van egy kis tartalék a sütőben - néztem a konyha felé - Ott senki sem keresné - "kivéve a röntgenszemű Clark Kentet" - tettem hozzá gondolatban.
- Most nem figyel senki - Lana amolyan "most akkor szegjünk meg néhány szabályt!" kifejezéssel félresandított kicsit, majd azt mondta: - Esetleg kimehetnénk egy pár falatért.
A hőlátásom majdnem elszabadult erre, de sikerült visszafognom.
- Támogatom az ötletet - feleltem diplomatikusan, némi cinkos hangsúllyal. 
Megindultam a konyha felé, Lana pedig követett a tömegen keresztül. Néhány kikerült vendég után elkapta a kezem, nehogy elhagyjuk egymást. Szorosan az övére kulcsoltam az ujjaimat, és azt kívántam, bár soha ne érkeznénk meg a konyhába. Habár azért szívesen ettem volna még egy kis pitét.
Ekkor mimdenki az ajtó felé furdult, ugyanis Lex úgy tépte föl azt, mintha az élete múlna rajta.
- Elnézést, folytassák! - lihegett, majd felbontotta a kezében lévő dobozt, amelyben a tűzijátékos torta volt. Igyekezett megnyugodni, miközben elvitte a kisasztalig. Majd felemelt egy random teli borospoharat, és elkiáltotta magát:
- Éljen Jonathan Kent!


2016. szeptember 26., hétfő

V.


WHITNEY
- Doktor úr! - kiabáltam az orvos után. Épp beszélgetett egy kollégával. Csak akkor vett észre, mikor egész közel értem.
- Doktor úr! - szólítottam meg újra, mire végre felém fordult.
- Whitney, feküdj vissza! Pihenned kell - mondta.
- Nem, ez fontos! Újra meg kell, hogy vizsgáljanak!
- Whitney - sóhajtott az orvos - Teljesen egészséges vagy. Tudom, hogy ez hihetetlen, én sem láttam, még ilyet a harminc évem alatt, de hidd el. Semmi szükség újabb vizsgálatra.
Reményvesztetten csóváltam a fejem. 
- Valami történt velem - mondtam - A meteorkő. Amiatt van.
A doktor úr amolyan „fiam, ezt most te sem gondoltad komolyan” tekintettel nézett rám.
- A meteorkövek ártalmatlanok . 
- Hát akkor mivel magyarázza ezt? - mutattam magamra - Mi mással? - fakadtam ki.
Újra felsóhajtott.
- Kolléga, vigyék a fiút a röntgenszobába, aztán dugják vissza az ágyába! Ki kell, hogy pihenje magát.
- Köszönöm! - csaptam össze a tenyerem.
- Jöjjön velem, fiatalember - intett a doktornő, én pedig követtem.
  Beléptünk egy fehér ajtón Odavezetett a röntgengéphez, rám adta a sugárvédőt, majd bekapcsolta. Kis idő elteltével így szólt:
- A doktor úr jól mondta, makkegészséges vagy .
"Nem igaz" - gondoltam.
- Doktornő! A meteorkő hatott rám! Szörnyeteggé fogok válni
Felállt a gép mögül, és odalépett hozzám.
- Whitney! Egy emberből nem válik egy csapásra szörnyeteg. Maga dönthet, a jó utat követi-e, vagy a rosszat.
Felsóhajtottam.
- Lehet, hogy a meteor miatt gyógyultál meg így, de ezt a röntgen nem mondhatja meg. Megnézhetem a vérképed, ha attól megnyugszol. De kérlek, ne félj! - a doktornő megsimította a vállam, majd kikísért a teremből.
- Elmegyek a vérmintádért, te addig feküdj vissza, és pihenj! - azzal elindult a folyosó végére. Én pedig visszamentem a szobámba. Raya ott várt rám. Kisírt, vörös szemekkel, a kardja nélkül.
Egy pillanatra megfordult velem a világ.

CLARK 
- Chloe, nem lenne sokkal tisztességesebb, ha bemennénk meglátogatni? - kérdeztem, miközben besétáltunk a búzamezőre
- Amint itt végeztünk, odamegyünk - felelte - De muszáj körülnéznünk a környéken. Nézd, pontosan itt feküdt - mutatott egy kis részre, ahol a búza le volt lapulva kissé. 
- Igen, látom - bólintottam - Nagyon érdekes.
- Clark, ne legyél már ilyen földhöz ragadt! Inkább segíts keresni valamit - tisztára be volt sózva.
- Ott a dögcédula - mutattam a zsebére, amelyikből kilógott a biléta lánca.
- Nagyon vicces - forgatta a szemét.
- Én ezt most tök komolyan mondtam! - röhögtem - Miért nem elég az nekünk?
- Clark, egy riporternek semmi sem elég - lépett még néhányat, aztán hirtelen megtorpant.
- Mi az? - kérdeztem.
Chloe letérdelt, és felvett valamit a földről.
- Találtam egy golyót - mondta.
Odaléptem mellé, és én is letérdeltem. Egy sárgaréz színű puskagolyót tartott a kezében. Apró foltokban és keskeny csíkokban száradt rá a vér.
- Ezzel lőhették meg Whitney-t? - ráncoltam a szemöldököm.
Chloe hitetlenül csóválta a fejét.
- Lőtt seb volt a mellkasán, de az orvosok nem találtak benne golyót - mondta.
Óvatosan elvettem tőle, hogy jobban megnézhessem.
- Ez így teljesen valószínűtlen - mondtam - Az egyetlen magyarázat az lehetne, hogy valaki kiszedte belőle - visszatettem a lövedéket Chloe tenyerébe, mire ő rászorította az öklét.
- Raya - mondta.
- A lány, aki lestoppolt? - kérdeztem.
Chloe hatalmasat sóhajtott, és kicsit leszegte a fejét. Mintha nem a teljes igazságot mesélte volna délelőtt. 
- Clark, ígérd meg, hogy nem fogsz hülyének nézni! - nézett rám könyörgően.
Mosolyogva csóváltam a fejem.
- Chloe, ez Smallville.
Kissé ő is elmosolyodott, de hamar leolvadt az arcáról.
- Clark, én elütöttem azt a lányt - mondta.
Elkerekedett szemekkel néztem rá.
- De akkor hogyan találtál Whitney-re?
- A többi pont úgy történt, ahogy mondtam - felelte - A lánynak semmi baja nem történt. A kocsim lökhárítója viszont összetört. Aztán csak feltápászkodott a földről, mint egy női Achilleus. És azt állította, látja Whitney-t a búza között, pedig be sem ment megkeresni. Meg hogy egy másik bolygóról jött. Először azt hittem, zakkant, vagy belső sérülése lett, de egyre jobbam kezdtem hinni neki, amikor megtalálta Whitney-t.
  Nagyon nagyon szerettem volna hinni Chloénak, bár kissé nehezemre esett. Ezek a képességek... Sebezhetetlenség, röntgenlátás... Másik bolygó... Akárcsak én. Mások is túlélték volna a Krypton pusztulását? De akkor eddig miért nem találkoztam velük?
- Mondd, te elhiszed ezt? - kérdezte Chloe.
  Egy pillanatig azt szerettem volna válaszolni, igen. De végiggondoltam, mi történhetne vele, ha kitudódna a kiléte. Engem is attól óvnak anyáék, hogy kísérleti patkánynak vigyenek. Vele sem hagyhatom, hogy ez történjen.
- Nem tudom, Chloe. Talán tényleg kattant kicsit.
- Nem tűnt annak!
- Emlékszel Cyrus*-re?
- Jó, igaz - ismerte el. Legalább ezzel nem lesz gondom egy ideig - Na, nyomás a kórházba! - kifelé vette az irányt a búzatáblából. - Erre magyarázat kell - még egyszer jól megnézte magának a golyót, aztán a zsebébe süllyesztette a dögcédula mellé.
  
*Cyrus egy srác volt, aki gyógyítóerővel bírt (valószínűleg a meteortól kapta), és űrlénynek képzelte magát
  
RAYA
Whitney fürkészően nézett rám.
- Jól vagy? - kérdezte. A szívem vadul dobogott - legszívesebben mindent rázúdítottam volna. De nem akartam elijeszteni.
- Persze, csak nem bírom a kórházakat - töröltem meg a szemem. 
- Meg tudom érteni - mosolygott - Ne aggódj, hamarosan eltűnünk innen - leült mellém a ágyra. Megborzongtam a közelségétől.
- Sikerült beszélned az orvossal? - kérdeztem
- Igen - felsóhajtott - De a röntgen semmit sem talált. Most vizsgálják a vérképemet.
Elgondolkoztam egy pillanatra.
- Miért tartasz ennyire a krip.. Szóval a meteorittól? - kérdeztem.
Ám ekkor belépett egy doktornő.
- Whitney, meghoztam a leletet - mondta.
- És, mit találtak? - kérdezte erre Whitney. A nő kis hatásszünet után így felelt:
- Valóban hatással volt rád a meteorit. - Whitney ennek hallatán lehorgasztotta a fejét, és nagyot sóhajtott - De semmiféle rosszindulatú jelenséget nem tapasztaltunk. Épp ellenkezőleg. A sejtjeid folyamatosan, jóval átlag feletti sebességgel regenerálódnak.
- Ezért gyógyultak be a sebeim - nézett újra föl.
- Igen.
- Értem, köszönöm - bólintott Whitney, de egy kis ijedtség csengett a hangjában.
- Ne aggódj! -szólt a doktornő - De ha bizonytalan vagy még, csak hívd dr. Helen Bryce-t! - kacsintott, azzal elment.
- Szóval a kriptonit meggyógyít titeket? Akkor miért félsz tőle? - kérdeztem. Csak egy pillanattal később tudatosult bennem, hogy ezzel a kérdéssel akár el is árulhatom magam. 
- Smallville tele van szuperbűnözőkkel. Mi van, ha én is egy leszek közülük? - kérdezte.
- Tehát képességeket ad - állapítottam meg magamban.
- Legalábbis Chloe elmélete szerint - mondta - De egyre inkább kezdek hinni neki.
Úgy tűnik, a kriptonit legalább akkora veszélyt jelent az emberekre azzal, hogy érdemteleneket ruház fel különleges erővel, mint ránk jelentett csak a puszta létezésével. De Whitney-t olyannak láttam, aki érezné a felelősséget akármekkora erő felett.
- Mit is mondtál, hogy hívják? Kriptonit?
Illetődötten bólintottam.
- Látom, érdekel a kémia - mosolygott.
Én is elmosolyodtam. És megkönnyebbültem, mert nem fogott gyanút.
- Igen, sokat tanulmányoztam - feleltem zavartan.
- És mit gondolsz, valóban szörnyeteggé változtat? - mélyen a szemembe nézett. ösztönösen mosolyra görbült a szám.
- Téged biztosan nem.
Csak néztünk egymás szemébe. A tekintete elnyelt, akár egy csillagköd. Tudtam, hogy sosem lennék képes megölni őt.

...

Sziasztok!
Örülök, hogy eddig elolvastátok a sztorit. Remélem, tetszett. :) Amit most szeretnék mondani, hogy valószínűleg egyre ritkábban fognak érkezni az új részek, mert akármennyire is nem akarom, lassan engem is magába szippant az új tanév... De megpróbálok igyekezni, amennyire lehet. Addig is, ha tetszik a blog, iratkozzatok fel! ;)
Köszi a türelmet! Szép napot nektek! :*
U.i.: Elnézést a katasztrofális szövegformázásért! >_<