2016. december 22., csütörtök

VIII.

CHLOE

Reggel korán indultam a suliba, hogy nulladik órában valamennyire nyomdakész állapotba hozhassam az új Fáklyát, melynek címlapjára exkluzív interjút terveztem a visszatért Whitney-vel. Sajnos erősen cenzúrázottat - az eddigi infóim alapján bőven lesz, amit nem szívesen dob majd a nyilvánosság elé. 
  Letekertem a kocsim ablakát, hogy a szervezetem némi friss oxigénhez juthasson, ám egy pillanattal később megbántam, hogy ezt tettem. Meghallottam azt, amitől azóta rettegtem, hogy először felnyitottam ma  a garázsajtót.
  A rég nem gondozott vetésen, ami mellett elhaladtam, LuthorCorp alkalmazottak túrták a földet (egyesek fémdetektorral mászkáltak), akik pedig épp nem dolgoztak, röhögve mutogattak a kocsimra.
- Hehe, nézd már - bökte oldalba az egyik a másikat - Barbie is elindult a munkába! - Igen, apám hajnalban szervizbe vitte a Fiatot, és lila, rózsaszín szívecskékkel és csillagokkal összenyomdázott lökhárítóval hozta vissza. Őszintén szólva Pete-től vártam az első ilyen beszólást, de ez is megtette. Úgysem volt még alkalmam Lex embereivel társalogni.

2016. november 2., szerda

VII.


WHITNEY

- Szent Isten! - dobta el Lex a kormányt. Raya gyorsan behúzta a kéziféket, nehogy elszabaduljon a kocsi, majd kikötötte magát, és kiszállt. Alkalmi sofőrünk pedig követte a példáját.
- Whitney, szállj ki te is! - szólt nekem. Eléggé meg voltam rémülve. Lex beszólása mélyen érintett, mit ne mondjak. Azt hiszem, még dühös is lettem. Éreztem, hogy felforrósodik a levegő... Aztán egyszer csak kigyulladt a hangfal. Mi van, ha én okoztam a tüzet? Minden esélye megvan. Most derült ki, hogy meteorfertőzött vagyok.
Rádobtam a kabátom a tűzre, hogy eloltsam, aztán kiszálltam én is, és Raya mellé léptem.
- Mi a franc volt ez? - kérdeztem. Hátha ő látta pontosan, mi történt
- Kigyulladt a műszerfal - felelte. Mintha eltitkolt volna valamit.
- Spontán égés egy Ferrariban, normál sebességen? Nem túl valószínű - fürkészően néztem rá. A holdfény megvilágította az arcát, a bőre így egészen ezüstösnek hatott. Ő maga pedig egyre kevésbé emberinek. De nagyon szép volt
- Bocs skacok, sajnos ennyit a fuvarról - nyúlt Lex a zsebébe, és egy borítékot nyújtott felénk. Megnéztem, egy pár kulcs volt benne, rajta díszes gravírozással: Talon.
- Kösz, Lex - vettem el tőle egykedvűen.
- És bocs az előbbiért. Hosszú napom volt - ennek ellenére én valami fura csillogást láttam a szemében.
- Ugyan - legyintettem - Majd gyalogolunk - morogtam az orrom alatt. Megfogtam Raya vállát, és a kanyar felé tereltem. Meglepően hűvösebb volt, mint egy emberi test, de ahogy hozzáértem, felmelegedett.
A következő pillanatban pedig azt vettem észre, hogy őrült sebességgel száguldunk a Talon felé.

2016. szeptember 30., péntek

VI.

CHLOE

  A lánc és a golyó össze vissza csörgött a ballonkabátom zsebében, ahogy felsétáltunk a kórház lépcsőjén. Amennyire hihetetlen és bizarr volt, hogy ott lapulnak, épp annyira volt idegesítő ezt hallgatni. De már egészen hozzászoktam. Ráadásul más is volt, ami - inkább aki - lekötötte a
figyelmem.
  Egy ideje megfogadtam, hogy tényleg csak barátomként tekintek majd Clarkra. Hiszen mióta az eszét tudja, Lanát szereti. De van úgy, hogy egy pillanatra úgy érzem, egy hullámhosszon vagyunk, és újra elkezdek reménykedni. Ez kissé megnehezíti a dolgomat. Vagy mondjuk ki bátran, hogy maga Clark az, aki megnehezíti. A kusza, fekete hajával, a ragyogó kék tekintetével, és a megértő közelségével. Biztonságot ad, ha vele vagyok, mert újra és újra eszembe juttatja, hányszor megmentette már az életem a gonosz mutánsoktól. Ahogy átölelt, és minden erejével engem védett, az életét kockáztatva. Hallom a hangját a fejemben, ahogy azt mondja: "Semmi baj, Chloe! Itt vagyok." Aztán eltűnik, mint a kámfor. Egy pillanatra elfordulok, aztán volt Clark, nincs Clark. Mindig ez van. De hiába próbáltam megfejteni, eddig képtelen voltam rá. De talán jobb is így. Túl szépen csillog a lovagpáncélja, hogy csak úgy felhajtsam a rostélyát.
  Közben lassan felértünk az emeletre.

2016. szeptember 26., hétfő

V.



WHITNEY
- Doktor úr! - kiabáltam az orvos után. Épp beszélgetett egy kollégával. Csak akkor vett észre, mikor egész közel értem.
- Doktor úr! - szólítottam meg újra, mire végre felém fordult.
- Whitney, feküdj vissza! Pihenned kell - mondta.
- Nem, ez fontos! Újra meg kell, hogy vizsgáljanak!
- Whitney - sóhajtott az orvos - Teljesen egészséges vagy. Tudom, hogy ez hihetetlen, én sem láttam, még ilyet a harminc évem alatt, de hidd el. Semmi szükség újabb vizsgálatra.
Reményvesztetten csóváltam a fejem. 
- Valami történt velem - mondtam - A meteorkő. Amiatt van.
A doktor úr amolyan „fiam, ezt most te sem gondoltad komolyan” tekintettel nézett rám.
- A meteorkövek ártalmatlanok . 
- Hát akkor mivel magyarázza ezt? - mutattam magamra - Mi mással? - fakadtam ki.
Újra felsóhajtott.
- Kolléga, vigyék a fiút a röntgenszobába, aztán dugják vissza az ágyába! Ki kell, hogy pihenje magát.
- Köszönöm! - csaptam össze a tenyerem.
- Jöjjön velem, fiatalember - intett a doktornő, én pedig követtem.
  Beléptünk egy fehér ajtón Odavezetett a röntgengéphez, rám adta a sugárvédőt, majd bekapcsolta. Kis idő elteltével így szólt:
- A doktor úr jól mondta, makkegészséges vagy .
"Nem igaz" - gondoltam. 

2016. szeptember 20., kedd

IV.



CHLOE

Ha láttátok volna akkor a fiúk arcát! Pete pontosan úgy nézett rám, mintha épp azt jelentettem volna be, hogy foszforeszkáló lila hajat szeretnék, Clark arcára pedig teljesen ráfagyott a döbbenet.
-          Chloe, biztos elég kávét ittál ma reggel? – kérdezte Pete.
-          Tripla cappuccinót, mint mindig – aki egy kicsit is ismeri Chloe Sullivant, már meg sem kérdezi az ilyesmit. Pete-nek sem szokása, de ez azért mégis csak szebben hangzik, mint az, hogy „Chloe, mondd, te teljesen hülye vagy?”
-          Pete, emlékezz – lökte oldalba Clark. Fogalmam sincs, ezt mire érthette, de talán jobb is, ha nem tudom. – Mi történt? – fordult hozzám.
Újra hatalmasat sóhajtottam, és megpróbáltam összeszedni minden értelmes gondolatomat az üggyel kapcsolatban. De ezt még az én smallville-i lapszerkesztő agyam sem tudta egészen feldolgozni. Kénytelen voltam szépíteni rajta, kicsit elferdíteni az igazságot, hogy emészthetőbb legyen.
-          Éppen vezettem a suliba, amikor a nagy búzamezőnél lestoppolt egy lány. Szerintem cosplay buliból jött, mert szamurájkardja volt, és fekete köpenye, de nem ez a lényeg. Nála volt a dögcédula. És azt mondta, sürgősen orvost kell hívnunk, mert Whitney halálosan megsebesült.
-          Mégis hogyan kerülne Whitney Smallville-be? Odaát lőtték le, nem? – kérdezte Pete, miközben lassan elindultunk a folyosón.
-          Nem tudom. De a csaj bevitt a búza közé, és Whitney tényleg ott volt. És lélegzett. Igaz, alig volt benne élet, de volt. Most bent fekszik a kórházban, és a lány is ott van vele.
Clark nagyon elgondolkozott valamin. Úgy festett, mint aki kezdett rájönni, mi a logikus magyarázat.

2016. szeptember 19., hétfő

III.



CLARK

-          Pete! Nem láttad Chloét? – kiáltottam messziről öreg haveromnak.
-          Fura, de nem. A Fáklyában is néztem, de nyoma sincs – felelte.
-          Elég elszántan kutatja azt a címlapsztorit – mosolyogtam – Pedig elég lett volna csak felkelnie ma reggel, és az égre néznie.
-          Miért, mi történt?
-          Ne már, te sem láttad? – bokszoltam vállba. Csak a fejét rázta. – Fekete lyuk nyílt az égen, és valami lezuhant rajta keresztül a nagy búzamezőre.
Pete fejcsóválva nézett rám.
-          Clark, én a helyedben nem támadnám le rögtön ezzel. Mi van, ha egy újabb űrhajó?
Elhúztam a számat.
-          Jó, igaz. Jó lesz óvatosnak lenni.
-          Vajon Lex látta?
-          Fogalmam sincs – feleltem – De a búzamező nincs messze a Luthor-kastélytól.
-          Gondold el, mi történne, ha a Luthor Művek kezére jutna – vette bizalmasra a hangnemet - Lionel tuti kicsinálna téged.
-          Dehogy! Lex biztosan nem hagyná – legyintettem.
-          Túlságosan megbízol benne.
-          Ugyan, Pete, ne légy már ilyen zsémbes! – csaptam a vállára – Inkább gyere el apám szülinapjára ma este.
-          Karamellás pite?
-          Alap.
-          Ott leszek! – hozzám vágta a kosárlabdáját amolyan haveri stílusban.
-          Az esti ünnepségről beszéltek? – hallottam egy lány hangját a hátunk mögül.

II.



Aznap reggel

CLARK

-          Khmm-khmm – krákogott mögöttem anya – Elég a nassolásból, fiatalember. Hagyj a vendégeknek is!
-          De anya, évente egyszer sütsz karamellás pitét! – csuktam vissza a hűtőt csalódottan.
-          Igen, apád születésnapján – szigorúan nézett, a kezét csípőre téve – Neked viszont az év kétszázötven napján kell iskolába járnod, és már megint késésben vagy.
-          Ugyan, Martha, ráér még egy kicsit – szólt apa, miközben leszaladt a lépcsőn – Lenne mit megjavítani a pajtában… - ki sem mondta, villámgyorsan elspuriztam, megfoltoztam a vályút, kihúztam néhány rozsdás szöget, újakat vertem a helyükre, és toronyba dobáltam a bezsákozott krumplikat.
-          Kész van! – csuktam be elégedetten magam után az ajtót.
-          Ennyi idő után azt hittem, anyáék megszokták már a képességeimet, de újra és újra rácsodálkoznak. Most is elismerő döbbenettel néztek rám.
-          Na, jól van, nagyfiú, most már aztán nyomás a suliba! – mondta anya, és egy szelet pitét nyújtott felém szalvétába csomagolva.
-          Nem úgy volt, hogy ez a vendégeké? – kérdeztem.
-          Egy szelet azért mégis csak jár a farm megmentéséért – simította meg a vállam. Elmosolyodtam, és felkaptam az asztalról a táskámat.
-          Ezért máskor is szívesen megmentem – emeltem meg a szelet sütit, mintha tisztelegnék. Anya felnevetett, én pedig kisétáltam az ajtón.
A busz pont az orrom előtt húzott el. Már épp űrsebességre kapcsoltam volna, amikor valami furcsát láttam az égen.
-          Na, Chloe, vajon mit szólsz ehhez? – kérdeztem, majd elindultam (elszáguldottam) a suliba.

2016. szeptember 18., vasárnap

I.



RAYA

  Csupa hó és jég volt minden. Kísérteties némaság uralta a Zónát – még a megszokottnál is kísértetiesebb. Nyoma sem volt halálszagnak, sokkal inkább nyomasztó ürességet éreztem magam körül.
-           Nincs több fantom – állapítottam meg.
  Elindultam az orrom után. A porhó nagy felhőkben szállt fel körülöttem. Arra gondoltam, megkeresem a régi menedékemet, és élvezem a nyugodt, békés, veszélytelen remeteéletet, amely épp rám köszöntött. Ám annyira mégsem éreztem még ezt a nyugalmat – volt valami, amit egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből.
  Kal-El. Nem bírtam élni a tudattal, hogy látott meghalni, és mégis életben vagyok. Rajtam kívül ő volt az utolsó kryptoni, és az egyetlen lény, akivel értelmes kapcsolatom volt évek óta. Ő nem akart megölni, zsarolni, vagy bántalmazni, és teljesen megértettük egymást. Nagyon hasonlít az apjára. Olyannak tűnt, akire hamarosan nagy hősként tekint majd az egész világ. Még most is látom magam előtt a ragyogó kék tekintetét.

  Egy pillanattal később tudatosult bennem, hogy valami tényleg ragyogott, sőt, majd’ kisütötte a szemem.
-           Raya! – szólított egy ismerős hang a nagy fényesség mögül, ami mint rájöttem, az égből jött.
Nem akartam hinni a fülemnek.

2016. szeptember 17., szombat

Prológus




A nevem Raya. Amikor ötéves voltam, a bolygóm, a Krypton nagy lázongások és felkelések közepette megsemmisült. Jor-El tábornok hiába próbálta megmenteni, Zod és a serege erősebb volt nála. Habár végül a Fantomzónában végezték, ahogy megérdemelték, Krypton sorsa meg volt pecsételve. Odalett a családom, a barátaim, az otthonom.
Abban az időben Jor-El egyik asszisztense voltam. (Ti földi szemmel talán úgy látjátok, kicsi voltam még ehhez, de a mi világunkban az idő nem sokat számított.) Tőle kaptam a kristályt, ami segített életben maradni a Fantomzónában. Igen, végül én is oda jutottam, ahová a népem – sőt, huszonnyolc galaxis – legnagyobb zsarnokai (és kiirtói), de nem bűnösként. Jor-El azért küldött oda, mert úgy érezte, több esélyem lesz odaát, mint az apokalipszis kellős közepén. A kristálya pedig (az El-ház ősi ereklyéje) távol tartotta tőlem a gyilkos fantomokat. Tehát egy bizalmatlanságtól fagyos, dimenzión kívüli börtönben kellett élnem, tökéletesen magamra utalva. Mígnem kiszabadított egy igazi legenda.
Kal-El volt az. Jor-El és Lara kisfia, akit a végső órákban űrhajóba tettek, és egy Föld nevű bolygóra repítettek, hogy megmenthesse annak népét, az Emberi Fajt a kihalástól. Zod nemrég ezt a bolygót is megostromolta. Kal-Elt pedig a Zónába száműzte, hogy ne legyen neki útban. Mivel a Zóna csak az El-család előtt nyílik meg, segítettem, hogy visszamehessen legyőzni a bolygónk elpusztítóját, de vele együtt kiszabadultak a fantomok – és én is. De sajnos kevés időt tölthettem azon a csodás helyen – az egyik gonosz zónalakó rám támadt Jor-El földi erődjében. Mintha meg is ölt volna. esküdni mertem volna rá, hogy onnan nincsen már tovább. De nem haltam meg.
Visszakerültem a Fantomzónába.