I.

RAYA

  Csupa hó és jég volt minden. Kísérteties némaság uralta a Zónát – még a megszokottnál is kísértetiesebb. Nyoma sem volt halálszagnak, sokkal inkább nyomasztó ürességet éreztem magam körül.

-           Nincs több fantom – állapítottam meg.

  Elindultam az orrom után. A porhó nagy felhőkben szállt fel körülöttem. Arra gondoltam, megkeresem a régi menedékemet, és élvezem a nyugodt, békés, veszélytelen remeteéletet, amely épp rám köszöntött. Ám annyira mégsem éreztem még ezt a nyugalmat – volt valami, amit egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből.

  Kal-El. Nem bírtam élni a tudattal, hogy látott meghalni, és mégis életben vagyok. Rajtam kívül ő volt az utolsó kryptoni, és az egyetlen lény, akivel értelmes kapcsolatom volt évek óta. Ő nem akart megölni, zsarolni, vagy bántalmazni, és teljesen megértettük egymást. Nagyon hasonlít az apjára. Olyannak tűnt, akire hamarosan nagy hősként tekint majd az egész világ. Még most is látom magam előtt a ragyogó kék tekintetét.

  Egy pillanattal később tudatosult bennem, hogy valami tényleg ragyogott, sőt, majd’ kisütötte a szemem.

-           Raya! – szólított egy ismerős hang a nagy fényesség mögül, ami mint rájöttem, az égből jött.

Nem akartam hinni a fülemnek.

        - Jor-El! – kiáltottam. A szemem lassan hozzászokott az erős fényhez, és egyre tisztábban láttam az égre kirajzolódott alakzatot. Gyémántra emlékeztető, ötszögletű forma, benne egy kacskaringós jellel, ami pont olyan, mint a földi S-betű. Egy percig sem kételkedtem tovább.

-           Jor-El! Tényleg ő az! – futottam néhány lépésnyit – Mi történt velem? És hogyan szólsz hozzám?

-             A kirstály még kapcsolatban áll a Zónával – felelte – Az emlékem egy része még ott van, belezárva.

-            Miért nem haltam meg? – kiáltottam.

-          A fantomok nem ölhetnek meg a Zónán kívül, így visszakerültél. Vissza fognak jönni érted, Raya!

   Ennyit a békés remeteéletről.

-           A kristályt Kal-Elnek adtam, amikor megtámadtak. Anélkül nincs esélyem.

-           Biztonságos helyre küldelek!

-           De mi lesz velük? Akármit elpusztíthatnak, ha szabad lábon vannak!

-           Kal-El segít majd neked. Együtt megtaláljátok őket.

Értetlenül, és riadtan ráncoltam a homlokom.

-           Vissza kell mennem a Földre?

-           A kristály Kal-Elnél van. Ha ő veled van, nem kell majd félned semmitől.

-        .  De…

-           Bízz bennem, Raya! A zónalakóknak vissza kell kerülniük! Csak itt nem tehetnek kárt a Világegyetemben.

-           Nem zárhatjuk csak úgy vissza őket – hitetlenkedtem.

Jor-El nagyot sóhajtott. Amekkorát azelőtt szokás, hogy egy hosszú történetbe kezdenénk.

-           Tudod, a kék kristály, amit neked adtam, nem az egyetlen az El-ház ereklyéi közül. Rajta kívül van még egy zöld, és egy piros – a gyermekek, és az anyák jelképei. Elkeveredtek valahol az Űrben, amikor Krypton felrobbant. A Zóna egyelőre nyitva van, ezért kell minél előbb elhagynod. De ha megtaláljátok, és egyesítitek a három kristályt, örökre bezárhatjátok.

-           Honnan tudjam, merre keressem őket? – kérdeztem.

-           Hallgass az ösztöneidre, Raya! – felelte – Krypton még ott él benned, ahogyan Kal-Elben is. Most pedig indulj! Ha szükséged van rám, tudod, hol keress! – azzal a címer, és vele együtt a nagy fényesség is köddé vált. A helyén pedig lassan fekete lyuk nyílt, és egyre növekedett.

-           Várj még! – kiáltottam – Hogyan… - ekkor a nagy feketeség beszippantott, és már el is felejtettem, mit akartam kérdezni.

Csak száguldottam, magam sem tudtam, merre. Körülöttem több milliónyi év űrszemete keringett. Egyszer csak megpillantottam egy zölden csillogó követ, nagyon messze tőlem. Egy kis darab meteorit nekiütközött, így megpördült a tengelye körül. Tisztán ki tudtam venni az ötszögletű formát.

Összeszedtem minden erőmet, és megpróbáltam átúszni a túloldalra, de a tér túl erősen vonzott befelé. Akárhogy küzdöttem, nem jutottam előrébb.

  Ám ekkor emberi hangot hallottam.

-           Segítség! Nem halhatok meg! Lana! – egy srác hangja volt.

Egy pillanattal később egy dögcédula sodródott mellém. Még éppen el tudtam kapni. Megpróbáltam elolvasni a gravírozást. Földi angol nyelven írták, így nézett ki:

WHITNEY FORDMAN

… 

-             Segítség! – Whitney hangjában remény csengett – remény, hogy valaki hallja őt. 

        Körülnéztem, de hiába kerestem, nem láttam senkit.

-          Hahó! – kiáltottam. A hangom mintha semmilyen irányban nem terjedt volna. A tér teljesen eltompította – de mivel én tisztán hallottam Whitney-t, valószínűleg ő is engem – Merre vagy?

-           Lanaaaa! – kiáltotta ő. Egyre erősebben hallottam a hangját, de még mindig nem láttam.

-             Lana jól van! – reméltem, hogy ezzel némileg megnyugtatom – Hol vagy?

-             Ki vagy te? - már egészen közel volt. Aztán egyszer csak megláttam.

Sötétszőke, zöldes szemű srác volt, katonai egyenruhában. A kabátja csupa vér volt, és az arcán is egy csúnya vágás húzódott.

-           Segíts! – nézett rám könyörögve.

Ekkor láttam meg, hogy a féreglyukból egy másik járat nyílik, amin keresztül az űrszemét egy része más irányba sodródik, majd üstökös módjára tovaszáguld (még fehér fénycsóvát is húz maga után). Whitney a két járat találkozásánál kapaszkodott valamibe, ami a lyuk falába fúródott. Egy kő volt, apró zöld kristályokkal. Egyértelműen kriptonit.

-           Whitney? – szólítottam meg.

-           Honnan tudod a nevem?

Felmutattam a dögcédulát, de már szinte elsodródtam a srác mellett.

-          Kapd el a lábam! – kiáltotta. Én utánanyúltam, de csak a bakancsa fűzőjét értem el.

-            Kapaszkodj fel! – mondta. Én újra összeszedtem minden erőmet, hogy legyőzzem az ellenerőt, de csak annyit értem el, hogy kikötöttem a fűzőt.

-           Bocsi – húztam el a számat.

-            Ez most a legkisebb problémám.

-           Tarts ki! – megpróbáltam újra felkapaszkodni. Így kicsivel egyszerűbb is volt. A fűzőn fel tudtam húzni magam, mint egy kötélen (igaz, erősen küzdöttem a sodrással). Erősen megmarkoltam Whitney bokáját.

-            Gyere! – nézett hátra. Én pedig egyre csak másztam fölfelé. Elkaptam a jobb könyökét, és a válláért nyúltam, de ekkor megéreztem a kriptonit hatását. Egyszerre mindenem megfájdult, elgyengült, és már nem tudtam elég erősen kapaszkodni Whitney-be.

-           Le – fogok – esni – ziháltam.

Ekkor Whitney olyat tett, amire egyáltalán nem számítottam. Bal kezével elengedte a meteorkövet, és utánam kapott.

-           Hé, mit csinálsz? – kérdeztem - Ez a járat üstököst csinál belől…

Újra csak száguldottunk. Megszűnt körülöttünk a tér – vagy épp mi olvadtunk össze vele teljesen. Whitney mintha beszélt volna hozzám, de csak tompa hangfoszlányokat hallottam, mintha kisdobot püföltek volna. Aztán egyszer csak becsapódtunk, és minden elsötétült.

Fékcsikorgást hallottam. Majd ajtócsapódást. Lépteket.

-          Te jó ég! – egy lány hangját.

Telefongombokat. 9-1-1.

-           Azonnal küldjenek egy mentőt a nagy búzamezőhöz! – mondta a lány.

-           Ki kéri? – kérdezte a diszpécser.

-           Chloe Sullivan – hangzott a válasz.

Azonnal felpattant a szemem.