IV.

CHLOE

Ha láttátok volna akkor a fiúk arcát! Pete pontosan úgy nézett rám, mintha épp azt jelentettem volna be, hogy foszforeszkáló lila hajat szeretnék, Clark arcára pedig teljesen ráfagyott a döbbenet.

-          Chloe, biztos elég kávét ittál ma reggel? – kérdezte Pete.

-          Tripla cappuccinót, mint mindig – aki egy kicsit is ismeri Chloe Sullivant, már meg sem kérdezi az ilyesmit. Pete-nek sem szokása, de ez azért mégis csak szebben hangzik, mint az, hogy „Chloe, mondd, te teljesen hülye vagy?”

-          Pete, emlékezz – lökte oldalba Clark. Fogalmam sincs, ezt mire érthette, de talán jobb is, ha nem tudom. – Mi történt? – fordult hozzám.

Újra hatalmasat sóhajtottam, és megpróbáltam összeszedni minden értelmes gondolatomat az üggyel kapcsolatban. De ezt még az én smallville-i lapszerkesztő agyam sem tudta egészen feldolgozni. Kénytelen voltam szépíteni rajta, kicsit elferdíteni az igazságot, hogy emészthetőbb legyen.

-          Éppen vezettem a suliba, amikor a nagy búzamezőnél lestoppolt egy lány. Szerintem cosplay buliból jött, mert szamurájkardja volt, és fekete köpenye, de nem ez a lényeg. Nála volt a dögcédula. És azt mondta, sürgősen orvost kell hívnunk, mert Whitney halálosan megsebesült.

-          Mégis hogyan kerülne Whitney Smallville-be? Odaát lőtték le, nem? – kérdezte Pete, miközben lassan elindultunk a folyosón.

-          Nem tudom. De a csaj bevitt a búza közé, és Whitney tényleg ott volt. És lélegzett. Igaz, alig volt benne élet, de volt. Most bent fekszik a kórházban, és a lány is ott van vele.

Clark nagyon elgondolkozott valamin. Úgy festett, mint aki kezdett rájönni, mi a logikus magyarázat.

-          Chloe, nem láttad az eget ma reggel? – kérdezte aztán egyszer csak.

-          Nem, túlságosan elvakított az írói válság – feleltem – Miért?

-          Nyílt rajta egy fekete lyuk, éppen a búzamező fölött. És kidobott valamit magából.

Hirtelen megtorpantam. Teljesen úrrá lett rajtam a döbbenet. Talán ez a Raya mégis csak földön kívüli? De akkor honnan hozta magával Whitney-t? Vagy…

-          Azt akarod mondani, hogy Whitney-t idedobta egy féregjárat Ázsiából? – kérdeztem.

-          Hetekkel azután, hogy meghalt, és hirtelen feltámadt? – kérdezte Pete.

-          Pete, ez Smallville – mondta Clark – Meg különben is, ki tudja, mi történhetett pontosan odaát?

Clark rátapintott a lényegre. Én pedig csak el kell, hogy induljak ezen a vonalon, és talán megírhatom a Fáklya történelmének legnagyobb címlapsztoriját. A Whitney Fordman-rejtély, írta Chloe Sullivan. Egyenes út a Planethez.

-          Azt hiszem, megvan a mai programunk délutánra – jelentettem ki.

RAYA

A nővér lekapcsolta Whitney-t az összes gépről.

-          Biztosak ebben? – kérdezte ő.

-          A doktor úr szerint kutya bajod – felelte az ápolónő - Ő sem nagyon hiszi, de ezek a gépek még sohasem csaltak. A sebeid is szépen begyógyultak, de még pihenésre van szükséged. Ma délutánig bent tartunk, aztán hazamehetsz.

-          Köszönöm – bólintott, a nővér pedig távozott.

-          Hogy érzed magad? – kérdeztem. Whitney lassan felült.

-          Furcsa, de nagyon jól – felelte, miközben hitetlenül méregette magát – Ebbe bele kellett volna halnom.

-          Nem emlékszel, mi történt még veled? – kérdeztem. – Vagy megérintettél-e valami furcsát?

-          A meteorkő volt az egyetlen – alighogy kimondta, felkapta a fejét – Lehet, hogy Chloe elmélete mégis csak igaz? Hogy a zöld meteor szörnyeteggé változtat? – teljesen megrémült – Mi történik velem? – felpattant az ágyról, és feltépte a kórterem ajtaját.

-          Whitney, várj! Nyugodj meg! – szóltam utána, de hiába.

-          Doktor úr! Várjon! – kiabált, ahogy végigszaladt a folyosón. Épp utána indultam, amikor szörnyen csengeni, és zúgni kezdett a fülem. A hang mintha vonzott volna valamerre – elindultam utána. Nem nagyon láttam, merre megyek, de az utam felénél járva rájöttem. Jor-El szólított magához.

Egy barlangban találtam magam. A falait beborították a mindenféle ősi firkálmányok. Felfedeztem köztük néhány kryptoni jelet is. Aztán egy kis mellékjáratban egy kő indítópult-féleséget találtam. Egy kisarasznyi széles vájat volt rajta. „Biztosan oda kell a kulcs” – gondoltam, de mivel a kardomon kívül semmi nem volt nálam, ami kryptoni fémből készült, beledöftem a pengéjét a résbe.

Működött. Hatalmas fényesség áradt szét a kamrában, és minden más elsötétült.

-          Jor-El, szólítottál! Itt vagyok! – kiáltottam.

-          Raya! Nem számítottam rá, hogy végül ide érkezel – a barlang visszhangzott a tábornok hangjától.

-          De hát a Földön vagyok!

-          Igen, a Földön – helyeselt – De rossz időben.

Összeráncolt szemöldökkel csóváltam a fejem.

-          Hogy érted ezt? – kérdeztem. Aztán hirtelen minden világos lett. – A féreglyuk – sóhajtottam.

-          Tudod, a Földön az időnek sokkal nagyobb a jelentősége, mint a Kryptonon volt – mondta – Ez tartja fent a világuk egyensúlyát. Egyik esemény következik a másikból. Ha ezt valami megzavarja, annak végzetes következményei lehetnek.

-          Mit tettem? Mi történt? Hol vagyok? – kérdeztem.

-          Pontosan négy évvel a Zóna megnyílása előtt – felelte Jor-El.

Már az is világos volt, miért nem emlékezett Chloe semmire. És miért tűnt annyival fiatalabbnak.

-          Letértél az idővonalról. Így a kék kristály, és a fantomok is valahol a tér-idő kontinuumon kívül rekedtek. Ha azt szétrágják, a Földnek örökre vége!

Lassan kihűlt bennem a vér, szinte éreztem, ahogy megfagy. Úgy volt, hogy megmentem a Földet, és nem még nagyobb veszélybe sodrom!

-          Minél előbb meg kell találnod Kal-Elt! – mondta Jor-El.

-          De ezzel nem nyitjuk meg a tér-idő kontinuumot! – fakadtam ki – Egyáltalán mi az?

-          Ne kérdezd. Van, amiben még az emberek is előrébb járnak, mint mi. Vagyis szeretik azt hinni.

-          Remek – sóhajtottam.

-          És még valami. Jól figyelj rám, Raya! – Jor-El ezt mondta akkor is, amikor a Fantomzónába küldött – Senkinek sem hagyhatod, hogy találkozzon Whitney Fordmannel.

„Ezzel elkéstünk” – gondoltam.

-          Amikor Chloe rám talált, hívta a mentőket. Be kellett, hogy vigyék őt, haldoklott. Sajnálom.

Jor-El egy pillanatig hallgatott. Csak titokzatos zúgolódás hallatszott.

-          Ez esetben nincs más választás. Meg kell őt ölnöd.

Ennek hallatán megállt bennem az ütő.

-          Nem! Azt nem! – kiáltottam.

-          Az, hogy megmentetted őt, még tovább ronthat a helyzeten. Teljesen felforgatja az itteniek életét, a fantomok pedig pontosan ezt a káoszt fogják kihasználni.

-          Nem ölhetem meg Whitney-t! – a hangom mintha elcsuklott volna. – Ő… - nem tudtam tovább mondani ezt a mondatot. Valami olyasmi gondolat fúrta magát a fejembe, amit egyszerűen képtelen voltam megfogalmazni. Soha, soha nem találkoztam még ilyesmivel. Amikor Kal-Ellel voltam, akkor is megmozdult bennem valami, de ez valahogy egészen más volt.

-          Nem tudsz mást tenni Raya! – mondta Jor-El. – A Föld sorsa van a kezedben. És a kardod az egyetlen reményed. Most pedig menj! Tudod, mit kell tenned – azzal a nagy világosság visszahúzódott.

Kirántottam a kardot a résből, majd futásnak eredtem, ki a barlangból. Egy régi vetésen álltam meg, amit már réges rég benőtt a fű. Ahogy elnéztem a távolba, horizontig nyúló mezőket, szántókat láttam, rajtuk istállókkal, pajtákkal, nem messze, túl rajtuk pedig a csöndes kisvárost. Whitney ezen a helyen nőtt fel, én hoztam vissza ide. És most nekem is kellene újra elvennem tőle.

-          Nem tehetem ezt – mondtam, majd újra valami eddig tőlem idegenre lettem figyelmes. Apró cseppek gördültek le az arcomon. A légzésem szaggatott volt, szinte alig álltam a lábamon. Sírtam.

Le kellett térdelnem a földre. A kardot magam mellé dobtam. Kétségbeesetten kapkodtam a levegőt, és belülről majd felemésztett a harag és a tehetetlenség. Aztán egy hirtelen érzéstől vezérelve felkaptam a szablyámat, és teljes erőmből meghajlítottam. El akartam törni. De karcolás sem esett rajta. Próbáltam rátaposni. A földbe szúrni, és úgy elhajlítani. Egyik sem használt. Aztán megláttam egy magas, fémből készült tornyot. Kal-El mesélte, hogy vizet raktároznak az ilyenekben. Minden erőmet és haragomat összeszedtem, majd lesújtottam rá. Persze a fegyvernek még mindig nem esett baja, de a torony szépen keresztbe dőlt az úton.

-          Remek – sóhajtottam, és ismét lerogytam a földre. A könnyek még mindig záporeső módjára áztatták az arcom.

Kihúztam a kardot a hüvelyből. Úgy döntöttem, hozzá méltó módon kell eltemetnem. Szépen lefektettem magam elé, és erősen rászegeztem a tekintetem. Éreztem, ahogy elönti a testem a forróság. Láttam magam előtt lángba borulni a fémet. A tűz szépen hamuvá égetett minden szörnyűséget. Szürke porrá lett minden fantom, a barlang, a kriptonit. A tér-idő kontinuum.

A kard pengéje is lassan elolvadt. Egyre mélyebbre szivárgott a földbe.

Sosem örültem még ennyire a hőlátásomnak.