II.

Aznap reggel

CLARK

-          Khmm-khmm – krákogott mögöttem anya – Elég a nassolásból, fiatalember. Hagyj a vendégeknek is!

-          De anya, évente egyszer sütsz karamellás pitét! – csuktam vissza a hűtőt csalódottan.

-          Igen, apád születésnapján – szigorúan nézett, a kezét csípőre téve – Neked viszont az év kétszázötven napján kell iskolába járnod, és már megint késésben vagy.

-          Ugyan, Martha, ráér még egy kicsit – szólt apa, miközben leszaladt a lépcsőn – Lenne mit megjavítani a pajtában… - ki sem mondta, villámgyorsan elspuriztam, megfoltoztam a vályút, kihúztam néhány rozsdás szöget, újakat vertem a helyükre, és toronyba dobáltam a bezsákozott krumplikat.

-          Kész van! – csuktam be elégedetten magam után az ajtót.

-          Ennyi idő után azt hittem, anyáék megszokták már a képességeimet, de újra és újra rácsodálkoznak. Most is elismerő döbbenettel néztek rám.

-          Na, jól van, nagyfiú, most már aztán nyomás a suliba! – mondta anya, és egy szelet pitét nyújtott felém szalvétába csomagolva.

-          Nem úgy volt, hogy ez a vendégeké? – kérdeztem.

-          Egy szelet azért mégis csak jár a farm megmentéséért – simította meg a vállam. Elmosolyodtam, és felkaptam az asztalról a táskámat.

-          Ezért máskor is szívesen megmentem – emeltem meg a szelet sütit, mintha tisztelegnék. Anya felnevetett, én pedig kisétáltam az ajtón.

A busz pont az orrom előtt húzott el. Már épp űrsebességre kapcsoltam volna, amikor valami furcsát láttam az égen.

-          Na, Chloe, vajon mit szólsz ehhez? – kérdeztem, majd elindultam (elszáguldottam) a suliba.

CHLOE

A Fáklya lapzártája rohamosan közeledett. Ez szép volt és jó, hiszen kivételesen az a kevés, ám kezelhetetlen szerkesztő végre időben leadta az anyagot. Csakhogy hiányzott a címlapsztori, ami miatt tiszta ideg voltam. Akárhogy kerestem, akármennyit furikáztam egész hétvégén, egyszerűen nyoma sem volt semmi címlapra valónak. A végső ötletem az volt, hogy ma délután Metropolisba is elugrom szimatolni, de az előrelátó énem mindig emlékeztetett, hogy Smallville az írói válság idején is Smallville. Vagyis bármelyik pillanatban előbukkanhat a semmiből életem sztorija. Talán az égből pottyan elém. De azt még az előrelátó Chloe sem sejtette, hogy ennyire beletrafált.

Na, de ne ugorjunk ennyire előre! Térjünk vissza oda, amikor a suliba menet, a szélvédőn keresztül bambulva majdnem feladtam (khm, egy újságíró nem beszél így! Halasztottam.) a legfrissebb Fáklya-számot. Csak átlagos varjakat láttam a búzaföldet ostromolni, és átlagos LuthorCorp-emblémával ellátott víztornyokat.

-          Kidönthetnék egyet, és ráfoghatnám Lexre – ötleteltem, aztán jól kiröhögtem magam – Na, jó, ez már több mint szánalmas. Még az Inkvizítor is páros lábbal rúgna ki egy ilyennel – forgattam a szemem - A Daily Planetre már gondolni sem merek.

Ekkor a kocsim nekiütközött valaminek. Mintha egy szikla lett volna – hallottam, ahogy behorpad a lökhárító. Viszont egy szikla nem mozdul meg, ha egy autó nekimegy! Kiszálltam, hogy megnézzem, mi az. Nem akartam hinni a szememnek.

Egy lány volt. Sötétszőke, hosszú, fekete köpenyben, bőszárú nadrágban, hóbakancsban, és szürke felsőben. A hátán valami hosszú, kardra emlékeztető fegyver volt átvetve.

-          Te jó ég! – gyorsan előkaptam a mobilom, és tárcsáztam a 911-et. – Azonnal küldjenek egy mentőt a nagy búzamezőhöz! – szóltam bele, amint felvették.

-          Ki kéri? – kérdezte a diszpécser.

-          Chloe Sullivan – mutatkoztam be – Elütöttem egy lányt. Az út közepén feküdt, észre sem vettem. Biztosan kemény volt a múlt éjszakája…

-          Rendben, azonnal megyünk – letette.

Közelebb léptem a lányhoz, hogy felmérjem, mennyire sérült meg. Letérdeltem mellé, és óvatosan a hátára fordítottam. Közben vettem észre, hogy a szeme nyitva volt, csak gyorsan becsukta időközben.

-          Hé, nem kell megjátszanod a hullát – mosolyogtam. A lány újra kinyitotta a szemét. Ragyogó hidegkék volt. Akárcsak Clarké.

-          Jól érzed magad? – kérdeztem. Erre a lány lassan felült, és körbenézett.

-          Hol van Whitney? – kérdezte – Hová tűnt?

Összeráncoltam a szemöldököm.

-          Whitney Fordman?

A lány bólintott.

-          De hát ő halott – csóváltam a fejem hitetlenül.

-          Nem, nem, itt kell lennie valahol – a lány lassan feltápászkodott.

-          Hé, hé, maradj itt! – kaptam el a karját – Mindjárt itt lesznek a mentők.

-          Semmi bajom – tárta szét a karját.

Gyanakodva nézte a lökhárítóra. Teljesen tropa volt.

-          Az lehetetlen. Elütöttelek!

-          Komolyan jól vagyok! – győzködött.

Komolyan elképesztett ez a lány. Valóban úgy állt előttem, mint egy halhatatlan istenség, míg a szegény kis piros Fiatom törött orral ácsorgott mellettünk. „Ez Smallville, Chloe. Nem kéne meglepődnöd” – gondoltam.

-          Figyelj, akkor is el kell menned a kórházba – fogtam meg a vállát – Lehet, hogy belső sérülésed van.

A lány sóhajtott.

-          Nézd, Chloe, én jól vagyok. Ha valakinek itt orvosra van szüksége, az Whitney - mondta, és elindult a búza felé.

-          Várj! – siettem utána – Biztos vagy benne, hogy Whitney az?

Elővett a mellényzsebéből egy dögcédulát. Kivettem a kezéből, hogy jobban megnézhessem. A gravírozás láttán szinte hallottam, ahogy koppan az állam az aszfalton. Valóban Whitney-é volt.

-          Uramisten – kaptam a szám elé a kezem – Hogy került ez hozzád?

-          Úgysem hinnéd el – mondta a lány, és messze elnézett a búza közé.

RAYA

Kal-El újságíró barátnője nagyon kedves volt velem. Bár annyival fiatalabbnak tűnt, mint mikor legutóbb láttam! Mondjuk akkor is csak futólag hozott össze minket Kal-El, amikor a fantomot kerestük, amelyik később meg próbált ölni. Most Chloe legfeljebb tizenhét évesnek tűnt. Pedig úgy tudom, Kal-El, és ő osztálytársak voltak.

-          Uramisten! – nem is tudom, hányadszorra mondta ezt, mióta nála volt a dögcédula. Nagyon nem akarta elhinni, hogy Whitney életben van. Bár nem tudom, mi történhetett vele, hiszen amikor legutóbb a Földön jártam, senki sem beszélt róla.

Amíg Chloe a bilétán álmélkodott, én a röntgenlátásommal kerestem Whitney-t a búza között. Nem sok tellett bele, és meg is találtam.

-          Chloe, gyere! Azt hiszem, megvan – megindultam felé.

A riporterlány teljesen ledöbbent.

-          Csak így? Be se mentél a búza közé!

-          A röntgenlátás – emlékeztettem.

Chloe elém szaladt.

-          Hogy mit mondtál? Micsoda?

-          Röntgenlátás. Átlátok a dolgokon. Mint Kal-El.

Még mindig hitetlenül csóválta a fejét.

-          Ismered Kal-Elt, nem?

-          Ki a fene az a Kal-El? – kérdezte, felvonva a szemöldökét.

-          A legjobb barátod. A Kryptonról jött, mint én.

Mi a fenét műveltek itt a fantomok? Leszívták az emberek memóriáját? Jó lesz, ha időben megállítom őket.

-          Biztos, hogy jól érzed magad? – vonta fel a szemöldökét.

-          Én vagyok, Raya! Nem emlékszel?

-          Ne haragudj, nem ismerek Rayát, még csak névről sem – egyre csak csóválta a fejét.

-          Mi folyik itt? Mi történt a halálom óta? – értetlenkedtem most már én is.

Chloe nagyot sóhajtott.

-          Figyelj, jobb lesz, ha téged is megnéznek majd a kórházban.

-          Nem, valami nem stimmel – ráztam a fejem. Chloe szinte az egyetlen akit Kal-El beavatott. De olyan, mintha mindenről most hallana először. Szorosan becsuktam a szemem. – El kell mennem Jor-Elhez! – jelentettem ki, és elindultam, De Chloe utánam szólt.

-          Hé! Nem hagyhatsz itt egyedül! Én nem látom, hol van Whitney!

Whitney! A név hallatán valamiért ösztönösen megfordultam. Visszamentem Chloéhoz, és utat nyitottam a búzatáblába. Ő készségesen követett.

Alig tizenöt lépésnyire meg is találtuk. Még mindig nagyon vérzett, de hallottam, hogy lélegzik.

-          Jóságos ég! – kapta Chloe a szája elé a kezét. – Whitney! – térdelt le mellé – Whitney, hallasz engem?

A srác felnyögött. Most vettem csak észre, milyen helyes. Bár az arca is csupa vér volt, egy nagyon finoman fókuszált röntgenlátás segített, hogy tisztának lássam.

Kutakodni kezdtem a köpenyem zsebeiben, majd előhúztam egy csomag csillagközi csonthó-törlőkendőt. A Kryptonon sokszor ezzel borogattuk a sebeket.

-          Tessék, rakj egy ilyet a homlokára – odaadtam Chloénak, ő pedig úgy tett, ahogy mondtam.

Whitney hirtelen köhögni kezdett.

-          Jó ég, hol késnek már a mentők? – kérdezte Chloe riadtan.

-          Átlőtték a mellkasát. Ha nem érnek ide, muszáj leszünk mi ellátni a sebet – térdeltem le én is. Whitney eltakarta a sérülést a kezével. Óvatosan leemeltem onnan, és feltéptem a kabátját, a pólójával együtt. A bal mellén találta a golyó, közel a szívéhez. Igyekeztem nem a kockahasára figyelni, és megkeresni a lövedéket, de még röntgenlátással sem találtam. Szerencsére ekkor megérkeztek a mentők.

-          Chloe, menj, küldd ide őket! Addig én itt maradok vele – mondtam.

-          Vigyázz rá! – kiáltotta, majd a szirénázó autóhoz szaladt.

Ezt a sebet is betakartam egy csonthó-kendővel, és kicsit odanyomtam a kezem, hogy amennyire lehet, elállítsam a vérzést.

-          Tarts ki, Whitney – suttogtam – Nem hagylak meghalni. Azt hiszem, fontos vagy ezeknek az embereknek.

Ahogy kimondtam ezt, hirtelen erősebben kezdett dobogni a szívem.