VI.

CHLOE

  A lánc és a golyó össze vissza csörgött a ballonkabátom zsebében, ahogy felsétáltunk a kórház lépcsőjén. Amennyire hihetetlen és bizarr volt, hogy ott lapulnak, épp annyira volt idegesítő ezt hallgatni. De már egészen hozzászoktam. Ráadásul más is volt, ami - inkább aki - lekötötte a

figyelmem.

  Egy ideje megfogadtam, hogy tényleg csak barátomként tekintek majd Clarkra. Hiszen mióta az eszét tudja, Lanát szereti. De van úgy, hogy egy pillanatra úgy érzem, egy hullámhosszon vagyunk, és újra elkezdek reménykedni. Ez kissé megnehezíti a dolgomat. Vagy mondjuk ki bátran, hogy maga Clark az, aki megnehezíti. A kusza, fekete hajával, a ragyogó kék tekintetével, és a megértő közelségével. Biztonságot ad, ha vele vagyok, mert újra és újra eszembe juttatja, hányszor megmentette már az életem a gonosz mutánsoktól. Ahogy átölelt, és minden erejével engem védett, az életét kockáztatva. Hallom a hangját a fejemben, ahogy azt mondja: "Semmi baj, Chloe! Itt vagyok." Aztán eltűnik, mint a kámfor. Egy pillanatra elfordulok, aztán volt Clark, nincs Clark. Mindig ez van. De hiába próbáltam megfejteni, eddig képtelen voltam rá. De talán jobb is így. Túl szépen csillog a lovagpáncélja, hogy csak úgy felhajtsam a rostélyát.

  Közben lassan felértünk az emeletre.

- Dr. Bryce! - szólt Clark egy arra járó doktornőnek.

- Á, Clark! - mosolygott ránk - Miben segíthetek?

- Whitney Fordmanhez jöttünk látogatóba.

Dr. Bryce kérdőn nézett ránk.

- Whitney-t épp az előbb engedtük haza

Pislogtam néhányat, hogy megbizonyosodjak, nem álmodom-e, vagy hallucinálok. 

- Elnézést, jól értettem? Hazaengedték? - kérdeztem.

- Igen.

- De hiszen meglőtték! - fakadtam ki.

- Mi sem igazán értjük - felelte a dokornő - Nagyjából fél óra elteltével nyoma sem volt a sebnek.

Ráfagyott az arcomra a döbbenet.

- Ez egyre bizarrabb - jelentettem ki. Valami nagyon furcsa dolog áll a háttérben.

- Gyere, Chloe, induljunk - Clark a vállamra tette a kezét, és a lépcső felé terelt - Lekéssük a bulit. Köszönjük, doktornő - szólt vissza egy pillanatra, mielőtt lefelé indultunk volna.
  Az agyam elkezdett őrülten kattogni, kalkulálni, variálni, és következtetni. Whitney-t alig pár hónapja veszítettük el, hirtelen a tengerentúlról egyszer csak idepottyan Smallville-be, és kiderül, hogy bár alig, hiszen meglőtték, de él. Majd idejövünk meglátogatni, és nyoma sincs, ráadásul azt mondják, teljesen rendbe jött. És ez a lány... Raya. Azt mondja, más bolygóról jött, elütöm, és semmi baja... 
Elütöm, és semmi baja! Ösztönösen Clarkra kaptam a tekintetem. 

10 perccel ezelőtt

RAYA

Whitney fejcsóválva lépett vissza az asszisztenstől, aki nagy papírköteget tartott a kezében. Azért jött, hogy szóljon, hazamehet, de még odahívta néhány szóra.

- Mi történt? - kérdeztem.

Nagyot sóhajtott.

- Anyám elhagyta Smallville-t, miután kiderült, hogy meghaltam.

- Van róla hír?

- Semmi - rogyott le a kisszékre.

- Nincs más, akihez mehetnél? - kérdeztem. 

- Lana nem hinném, hogy szívesen lakna velem. Szakított még a kiképzésem alatt.

- Sajnálom - néztem rá, de belül kicsit mintha megkönnyebbültem volna. Közben elmentem a holmijáért, és a vállamra vettem. Majd újra Whitney-re nézve támadt egy ötletem.

- Miért nem megyünk Kentékhez? - kérdeztem. Azt hiszem, így hívták Kal-El földi családját.

Whitney csodálkozva nézett rám.

- Ismered Kentéket?

- Mondjuk úgy - feleltem.

- Gondolod, hogy befogadnának? - kérdezte erre - Clark is a pajtában van egész nap, mi hova kerülnénk? - itt kicsit felnevetett, de hamar abbahagyta, mintha nem érezte volna helyesnek.

Erre csak megvontam a vállam.

...

- Héé, taxi!!! - kiabált Whitney egy sárga kocsi után, de az elsüvített mellettünk. leengedte a karját, és morgott valamit. Azt hiszem, valami nem igazán szalonképeset.

- Ez már az ötödik volt - temette a tenyerébe az arcát. 

- Hé, nyugodj meg - mondtam.

- Ne törődj vele, kölyök - emelte meg a kezében tartott üveget egy tőlünk nem messze álló ember - Mind Metropolisba megy. A Luthor alkalmazottakat furikázni - jól meghúzta az italt - Nekünk marad a traktor meg a kombájn. Bár azt beszélik, valaki űrhajót is látott már errefelé...

- Űrhajót mindennap látnak az emberek -felelte erre Whitney, kicsit megnyújtva a mondat elejét - Aztán kiderül, hogy csak egy madár. Vagy egy repülő.

Az ürge fürkészve mérte végig Whitney-t.

- Te vagy az a Fordman kölyök, nem igaz? - Whitney vállat vont.

- Láttalak a pályán. Van benned szufla, öcskös - újra meghúzta az üveget, majd a karjával megtörölte a száját. - Mikor játszol újra? 

- Erre én is kíváncsi lennék - hallottam egy addig ismeretlen férfihangot a hátunk mögül.

- Lex! - üdvözölte Whitney - Mi járatban?

- Én is kérdezhetném ugyanezt - vonta fel a szemöldökét a pasas. Kopasz volt, nagyjából egymagas Whitney-vel, és hosszú, fekete kabátot viselt. Drága bőrcipővel. - Nem Koreában kéne fegyvert hordoznod? 

- Nagyon vicces, a fél város azt hiszi, halott vagyok.

- Hé, csigavér! Semmi vész. Épp Kentékhez indultam, hazadobnálak téged is. No meg a hölgyet - fordult felém felvont szemöldökkel - Szabad kérdeznem, hogy hívják?

- Öhm... Raya - feleltem illetődötten. Majd eszembe jutott, itt vezetéknevet is illik mondani - Raya Reynolds - tettem hozzá. Egy moziplakáton láttam ezt a nevet, jobb nem jutott az eszembe.

- Lex Luthor - nyújtotta a kezét. Mifelénk ilyenkor tisztelegtünk, így elsőre kicsit bizonytalan voltam, de hamar összeállt a kép. Megragadtam, és kezet ráztam vele. - Pattanjatok be!  - emelte fel a slusszkulcsot, majd kinyitotta a méregdrágának tűnő járgányát.

Rövidesen kiértünk a főútra - addig nem nagyon beszéltünk. Végül Lex törte meg a csendet.

- Whitney, merre is laktok?

- Ez a baj, Lex - sóhajtott válaszképpen - Anyám elhagyta Smallville-t a halálom hírére  és senki nem tud róla semmit.

- Sajnálom - bámult ki a kopasz a szélvédőn - Raya honnan jött? Nem vagy idevalósi, jól sejtem? - fordult felém egy pillanatra.

- Nem, valóban nem - feleltem. - Igazán nekem sincs hova mennem - igyekeztem olyan hangsúllyal beszélni, hogy inkább ne kérdezzen rá a részletekre.

- A Talon fölötti lakás üresen áll egy ideje - mondta erre - Odaköltözhettek egy időre... Tudom, lakbért nem nagyon tudtok fizetni, de ez legyen a legkisebb gondotok - lekanyarodott az útról.

- Kösz, Lex - mondta Whitney - De egyelőre megkérdeznénk Kentéket... Hozzájuk készültünk.

- Nagy ünnepség van náluk ma este. Jonathan Kent ma 42 éves. Kissé felfordulást okozna, ha beállítanál a halálból feltámadva, egy új lánnyal... Különösen hogy Lana is ott ünnepel ma este. Nem gondolod? 

"Hogy ez mekkora egy tapló!" - gondoltam. Láttam Whitney-n is, hogy felzaklatták a hallottak. Vissza szeretett volna vágni, de nem találta a megfelelő szavakat. Közben én is egyre dühösebb lettem... Luthor. Az ő neve állt azon a víztornyon... Biztos valami nagy iparmágnás-palánta. Nem lát a nevétől. Csak tudnám, pont velünk miért ilyen lekezelő, miközben lakást ajánlott... Rohadék.

Egyre forróbbnak éreztem a levegőt, a szemem szinte teljesen kiszáradt. Épp a kocsi műszerfalára néztem, és már tudtam, hogy mi fog történni, de egyszerűen nem tudtam megfékezni - túlságosan felhúztam magam hozzá. A műszerfal abban a pillanatban lángokba borult.

CLARK

A vendégek egyre csak gyűltek a nappaliban. Ismerősök, rokonok, barátok, karamelláspite-pecérek, egyszóval mindenki, aki számít. Szinte mindenki.

- Na, mit szólsz, fiam, milyen sok ember kíváncsi apádra - bokszolt a vállamba apa.

- Szeretnek téged - mosolyogtam rá.

- De nem annyira, mint anyád karamellás pitéjét - mutatott a kisasztal felé, ahonnan Pete újabb két szeletet készült becsórni, miközben két farmersrác összeveszett egy másik tepsi utolsó falatján.

Ezen felröhögtem.

- Több jut nekünk a tortából - vontam vállat - Apropó, nem tudod, hol lehet Lex? Azt ígérte, fél nyolcra már itt lesz.

- Fogalmam sincs. De hidd el, nem esne nehezemre örülni egy Luthor-mentes szülinapnak - újra a vállamba bokszolt, majd odalépett néhány barátjához, akik gratulálni jöttek neki.

- Hát, úgy látszik, nekünk már nem marad - jegyezte meg Lana, aki épp akkor lépett mellém, a piteevő tömegre mutatva. Rendkívül csinos volt - fehér, strasszos blúz volt rajta, élére vasalt fekete nadrággal.

- Talán még van egy kis tartalék a sütőben - néztem a konyha felé - Ott senki sem keresné - "kivéve a röntgenszemű Clark Kentet" - tettem hozzá gondolatban.

- Most nem figyel senki - Lana amolyan "most akkor szegjünk meg néhány szabályt!" kifejezéssel félresandított kicsit, majd azt mondta: - Esetleg kimehetnénk egy pár falatért.

A hőlátásom majdnem elszabadult erre, de sikerült visszafognom.

- Támogatom az ötletet - feleltem diplomatikusan, némi cinkos hangsúllyal. 

Megindultam a konyha felé, Lana pedig követett a tömegen keresztül. Néhány kikerült vendég után elkapta a kezem, nehogy elhagyjuk egymást. Szorosan az övére kulcsoltam az ujjaimat, és azt kívántam, bár soha ne érkeznénk meg a konyhába. Habár azért szívesen ettem volna még egy kis pitét.

Ekkor mimdenki az ajtó felé furdult, ugyanis Lex úgy tépte föl azt, mintha az élete múlna rajta.

- Elnézést, folytassák! - lihegett, majd felbontotta a kezében lévő dobozt, amelyben a tűzijátékos torta volt. Igyekezett megnyugodni, miközben elvitte a kisasztalig. Majd felemelt egy random teli borospoharat, és elkiáltotta magát:

- Éljen Jonathan Kent!