III.

CLARK

-          Pete! Nem láttad Chloét? – kiáltottam messziről öreg haveromnak.

-          Fura, de nem. A Fáklyában is néztem, de nyoma sincs – felelte.

-          Elég elszántan kutatja azt a címlapsztorit – mosolyogtam – Pedig elég lett volna csak felkelnie ma reggel, és az égre néznie.

-          Miért, mi történt?

-          Ne már, te sem láttad? – bokszoltam vállba. Csak a fejét rázta. – Fekete lyuk nyílt az égen, és valami lezuhant rajta keresztül a nagy búzamezőre.

Pete fejcsóválva nézett rám.

-          Clark, én a helyedben nem támadnám le rögtön ezzel. Mi van, ha egy újabb űrhajó?

Elhúztam a számat.

-          Jó, igaz. Jó lesz óvatosnak lenni.

-          Vajon Lex látta?

-          Fogalmam sincs – feleltem – De a búzamező nincs messze a Luthor-kastélytól.

-          Gondold el, mi történne, ha a Luthor Művek kezére jutna – vette bizalmasra a hangnemet - Lionel tuti kicsinálna téged.

-          Dehogy! Lex biztosan nem hagyná – legyintettem.

-          Túlságosan megbízol benne.

-          Ugyan, Pete, ne légy már ilyen zsémbes! – csaptam a vállára – Inkább gyere el apám szülinapjára ma este.

-          Karamellás pite?

-          Alap.

-          Ott leszek! – hozzám vágta a kosárlabdáját amolyan haveri stílusban.

-          Az esti ünnepségről beszéltek? – hallottam egy lány hangját a hátunk mögül.

 

Lana volt az. Rózsaszín pólót viselt farmernadrággal, és barna, magassarkú bokacsizmával. Néhány barna tincsét hátrafogta, így a keleties arcvonásai szépen látszottak. Kedvesen mosolygott, mint mindig,

Pete oldalba bökött.

-          Clark azt akarja mondani, hogy…

-          Ja, persze – gyorsan befejeztem a mondatot, és bokán rúgtam Pete-et. Nagyjából általános nyolcadik óta nincs már szükségem narrátorra ilyen helyzetben. Na, jó, inkább majdnem nincs.

Lana felnevetett.

-          Nelle kérdezte, hogy süssön-e valamit – mondta – Anyukád szólt, hogy szívesen lát minket. Remélem nem baj.

Totál zavarban voltam, de igyekeztem elrejteni.

-          Neem, dehogy, jó buli lesz. Lex tűzijátékot is hoz a tortára – mosolyogtam.

-          Húha! Csak fel ne robbanjon a pajta! – nevetett Lana.

-          Ha Lexen múlik, az egész Kent Farm repülni fog – morogta Pete az orra alatt, mire én is röhögni kezdtem.

-          Kíváncsi leszek – Lana elsétált mellettünk – Este találkozunk! – azzal elment órára.

RAYA

Chloe az orvos orrára kötötte, hogy azért engem is vizsgáljon át. Persze semmit sem talált, csak a heget a mellkasomon, ami a fantom által ejtett sebem nyoma. Azt mondtam, ejtőernyőzés közben szereztem. Nem tudom, honnan jött, de azt hiszem, elhitte. Így visszamehettem Whitney-hez. Őt lélegeztetőre tették, infúziót kapott, és jól bekötözték a sebeit. Ha összevarrták, ki is engedik – legalábbis ez volt az állás, mikor utoljára láttam.

Óvatosan közelítettem az ágyához. A pulzusa egyenletes volt, az egyéb életjelei is normálisak. Egy képernyő a tüdejéről készült ultrahangképeket mutatta: a fél órával ezelőttit, és a jelenlegit. A két felvétel furcsamód eléggé különbözött. Az elsőn még egy igencsak megnyomorított tüdő látszott, mintha egy mélyedés is lett volna rajta, amit minden bizonnyal a golyó ejtett. Néhány bordája is sérült. De a friss felvételen ugyanez a tüdő szinte teljesen egészséges volt. Meglepett, hiszen tudtommal az emberek nem gyógyulnak ilyen gyorsan. Sőt, bele is halnának egy ilyen sérülésbe.

Leültem az ágy melletti kisszékre, és újra végigmértem őt. „ Nem katonának való ez a srác – gondoltam – Legalábbis olyannak nem, aki csak a saját hazája ’dicsőségére’ kaszabolja más országok népét. Inkább olyannak, aki megvédi a békére vágyókat. – elmosolyodtam – De vajon mi történhetett vele?”

Ekkor Whitney lassan felnyitotta a szemét. Felém fordult, és amikor meglátott, mosolyra húzta a száját.

-          Megmentetted az életem – mondta halkan. Zavartan mosolyogva csóváltam a fejem.

-          Nem, én tehetetlen voltam. Neked köszönhetjük, hogy itt vagyunk.

Whitney halkan felnevett.

-          Ki tudja, mi lenne most velem, ha nem találkozom veled. Ha nem próbálsz segíteni, és én nem kapok utánad…

-          Nem tudom, hová vezethetett a fő járat – néztem kicsit oldalra.

-          Nem is fontos. A lényeg, hogy köszönöm – mosolygott.

Visszamosolyogtam, és egy pillanatra teljesen elfelejtettem, mit keresek a Földön. Csak Whitney türkizzöld szemeit láttam, semmi mást.

-          Mi történt veled? – kérdeztem.

Whitney felnézett a plafonra,

-          Tudod, egykor én voltam a Smallville Gimi rögbicsapatának a kapitánya. Aztán az apám súlyos beteg lett, és az ösztöndíjam is elveszítettem. Így aztán úgy döntöttem, bevonulok. De elég rövid volt a pályafutásom – húzta kínos mosolyra a száját.

-          Lelőttek – mondtam összeszorított fogakkal. Whitney bólintott.

-          Biztos voltam benne, hogy nincs tovább. Minden elsötétült, nem érzékeltem semmit magam körül, aztán egyszer csak arra ébredtem, hogy éppen elnyel egy fekete lyuk. Azt hittem, éppen a transzcendensbe tartok, aztán véletlenül bokán rúgtam magam – itt felnevetett – Akkor jöttem rá, hogy még élek. Nem akartam elhinni, mert hát keresztüllőtték a tüdőmet, de egyszerűen ez volt a helyzet.

-          Van, amit nem tudsz megmagyarázni – bólintottam.

-          Magával ragadott a gondolat, hogy van még remény a túlélésre. Aztán megláttam azt a meteorkövet. Viszont onnantól, hogy elkaptam, fogalmam sem volt, hogyan tovább. Minden irányban félelmetes volt.

Felsóhajtottam.

-          Nem is hinnéd, mennyire átérzem.

Whitney újra elmosolyodott.

-          Talán te is a seregben szolgáltál?

Felnevettem.

-          Nem. De én is meghaltam már egyszer.

A türkizzöld tekintet mélyen az enyémbe fúródott.

-          Jó, hogy együtt jöttünk vissza… - itt elakadt, mintha keresne egy szót. Vagy egy nevet.

-          Raya – azt hiszem, ez volt az.

CLARK

Ha Chloe késik, arra minden bizonnyal jó oka van, például egy ütős sztori. Most sem volt ez másképpen. Éppen tesire indultunk, amikor sietős lépteket hallottam odakintről.

-          Hé, várjunk! – álltam meg hirtelen.

-          Most mi van? – vonta fel Pete a szemöldökét.

-          Semmi – vontam meg lazán a vállam.

-          Clark, tudom, hogy nem rajongsz a kézilabdáért, de…

-          Csak figyelj! Hat másodperc – böktem az orrommal a bejárat felé – Öt, négy, három, kettő, egy…

-          Srácok, ezt nem fogjátok elhinni! – Chloe úgy rontott be a kétszárnyú ajtón, mintha futótűz elől menekülne.

-          Voilá – mondtam.

Pete hitetlenül kapkodta a tekintetét közöttünk.

-          Ezt meg hogy a francba csináltad?

A fülemhez emeltem a kezem, és úgy csináltam, mintha bekapcsolnék egy headsetet.

-          Ez nem ér. Nem tudtad volna az űrhajón hagyni az ilyesmiket?

-          Erre nem kötöttem biztosítást – tártam szét a karomat.

Ekkor ért mellénk Chloe.

-          Jézusom, jézusom, mi történt? – piszkálta Pete. Chloe erre csak egy egyszerű, de rendkívül hatásos „Ne szórakozz velem, Peter Ross!” pillantással reagált.

-          Ez most nagyon is komoly – mondta. – Clark, megtisztelnél azzal, hogy egy pillanatra figyelmen kívül hagyod, ahogy Lana a szekrényébe pakol? Tudom, nem történik ilyesmi minden nap, de hidd el, a világ számos szenzációt tartogat még ezen kívül is – hát, igen, talán elkalandoztam kicsit.

-          Hé, nyugi! – emeltem fel a kezem, mintha megadnám magam – Na, halljuk, mi a nagy címlapsztori?

Chloe nagyot sóhajtott.

-          Na, jó talán így egyszerűbb – előhúzott valamit a zsebéből.  Egy dögcédula volt.

-          Ez Whitney-é – csodálkozott Pete – Hogy került hozzád? Idesodorta a tenger? Csak azt nem mondd, hogy elmentél ezért Kaliforniáig!

-          Hagyd már – löktem oldalba – De tényleg, hogyan találtad?

-          Nem találtam – felelte Chloe.

-          Hát akkor? A feketepiacon vetted? – Pete csak nem hagyta abba az élcelődést.

Chloe arca kissé nyúzottnak tűnt. Üvöltött róla, hogy nehezen indult a napja, ráadásul minden mondata előtt erőt kellett, hogy vegyen magát. Ebből sejtettem, hogy a dögcédula mögött több rejlik, mint egy egyszerű címlapsztori. talán valami olyasmi, amit meg sem írhat. Bele is trafáltam.

-          Pete, ez nem egy vicc, a saját szememmel láttam. Whitney életben van!