VII.

WHITNEY

- Szent Isten! - dobta el Lex a kormányt. Raya gyorsan behúzta a kéziféket, nehogy elszabaduljon a kocsi, majd kikötötte magát, és kiszállt. Alkalmi sofőrünk pedig követte a példáját.

- Whitney, szállj ki te is! - szólt nekem. Eléggé meg voltam rémülve. Lex beszólása mélyen érintett, mit ne mondjak. Azt hiszem, még dühös is lettem. Éreztem, hogy felforrósodik a levegő... Aztán egyszer csak kigyulladt a hangfal. Mi van, ha én okoztam a tüzet? Minden esélye megvan. Most derült ki, hogy meteorfertőzött vagyok.

Rádobtam a kabátom a tűzre, hogy eloltsam, aztán kiszálltam én is, és Raya mellé léptem.

- Mi a franc volt ez? - kérdeztem. Hátha ő látta pontosan, mi történt

- Kigyulladt a műszerfal - felelte. Mintha eltitkolt volna valamit.

- Spontán égés egy Ferrariban, normál sebességen? Nem túl valószínű - fürkészően néztem rá. A holdfény megvilágította az arcát, a bőre így egészen ezüstösnek hatott. Ő maga pedig egyre kevésbé emberinek. De nagyon szép volt

- Bocs skacok, sajnos ennyit a fuvarról - nyúlt Lex a zsebébe, és egy borítékot nyújtott felénk. Megnéztem, egy pár kulcs volt benne, rajta díszes gravírozással: Talon.

- Kösz, Lex - vettem el tőle egykedvűen.

- És bocs az előbbiért. Hosszú napom volt - ennek ellenére én valami fura csillogást láttam a szemében.

- Ugyan - legyintettem - Majd gyalogolunk - morogtam az orrom alatt. Megfogtam Raya vállát, és a kanyar felé tereltem. Meglepően hűvösebb volt, mint egy emberi test, de ahogy hozzáértem, felmelegedett.

A következő pillanatban pedig azt vettem észre, hogy őrült sebességgel száguldunk a Talon felé.

CLARK

- Éljen Jonathan Kent! - visszhangozta a vendégsereg, majd megindult poharat keresni, hogy apa egészségére koccinthasson.

- Egészségedre! - léptem Lex mellé.

- Nana, Mr. Kiskorú, te kólát iszol - adott egy másik poharat a kezembe.

- Vicces vagy - csóváltam a fejem. - Mi történt veled?

Lex sóhajtott, és letette a poharát a kisasztalra.

- Clark, szeretném, ha látnál valamit - megindult az ajtó felé. Közben intett a fejével, hogy kövessem. 

A fekete Ferrari parkolt odakint.

- Újrafényeztetted? - kérdeztem.

- Azt is - mondta - De én valami mást szeretnék mutatni - kinyitotta a kocsi ajtaját, és a műszerfalra mutatott. Csodálkozva néztem, ugyanis megolvadt. 

- Mit tudsz Whitney Fordman új barátnőjéről? - kérdezte.

- Találkoztál Whitney-vel? - kérdeztem.

- Furcsa, nem igaz? Pár hónapja még a halálától volt hangos a város.

- Valóban furcsa - mondtam - De ez Smallville. Chloe úgyis hamarosan rááll az ügyre, ahogy ismerem.

- Ez nagyobb felfordulás annál, hogy a Fáklyában kerüljön címoldalra - húzta végig az ujjait a kocsi tetején - Ennek minimum az Inkvizítorban a helye. Ha még a Planet csapna le rá...!

- Erről úgyis Whitney fog dönteni - benéztem az ajtón. Az ülésen ott hevert a katonai kabátja, csupa kormosan, véresen, rajta golyóütötte lyukakkal - Ha ő nem akar magából sztorit, biztosan nem is lesz.

- Na de a barátnője! - szembe került velem, és kinyitotta a kocsi másik ajtaját. - Nem gondolod, hogy köze lehet ehhez a rejtélyes feltámadáshoz?

Minden bizonnyal ő az a lány, akiről Chloe beszélt.

- Nem tudom - mondtam - De hogy kerültek a te kocsidba? És mi történt a műszerfallal? - az utóbbi kérdésre sejtettem a választ.

- A kórház előtti buszmegállóban stoppoltak. Felvettem őket, beszélgettünk, majd egyszer csak azt vettem észre, ég a műszerfal. Hozzátok akartak jönni, mert nincs hova menniük, de én inkább a Talonba küldtem őket. Úgy érzem, volt közük a tűzesethez, nem akartam, hogy itt is galibát okozzanak.

- Gondolod, hogy a lány tette? - kérdeztem felvont szemöldökkel.

- Lanáról volt szó. Biztosan féltékeny lett.

- Na de ezért csak úgy gyújtogatni? Lex, mi lenne, ha ez egyszer reálisan néznéd a dolgokat? - nevettem fel kicsit - Talán csak túlmelegedett itt valami, és az okozta a tüzet. El tudnám képzelni. Láttalak már vezetni.

Lex felsóhajtott, és ellökte magát a járgánytól.

- Igen. Talán igazad van - kerülte meg a kocsi orrát - De a spontán égéssel nem magyaráznám, hogy egy pillanatra elfordulok, a következőben pedig nyomtalanul eltűnnek a Talon kulcsaival együtt.

Egyre biztosabb voltam benne, hogy ez a lány is onnan jött, ahonnan én. De ezt nem mutathattam Lex felé.

- Hadd nézzem meg a laposüveged - csóváltam a fejem.

- Clark, teljesen józan voltam

- Mennyit dolgoztál ma?

- Jó, nyertél - adta fel - De akkor is teljesen valóságosnak tűnt - indult vissza a házba, én pedig becsuktam a kocsi ajtóit, és követtem.

- Én azért a helyedben szemmel tartanám a leányzót - tartotta felém figyelmeztetően a mutatóujját - Lana érdekében - azzal visszament az ünneplők közé.

Én még kint maradtam kicsit a tornácon. Felnéztem az égre - oda, ahol a szemtelen farkasfej rajzolódik ki. Onnan, a hiányzó csillagról érkeztem volna? A Kryptonról? Valóban uralkodni küldött ide az igazi apám? De akkor ez a lány mit csinál most itt? És ha én nem akarok uralkodni? Majd ő fog? Talán ő tudja a választ minderre.

Már csak találkoznom kéne vele.

RAYA

A Talon, mint kiderült, egy kávézó. Amolyan bár, ahol az emberek valami kemény barna bab levét isszák. Fölötte pedig egy egészen kellemes lakás volt berendezve. Egy nagyobb szoba volt duplaággyal és kanapéval, egy konyha, meg fürdőszoba.

- Nyugi, alszom én a kanapén - csukta be Whitney az ajtót.

- Rendes tőled - nevettem fel. Aztán felálltam, hogy kicsit jobban körülnézzek.

- Figyelj csak - indult meg felém Whitney - Tudom, hogy túl sok minden történt már ma, de beszélhetnénk? - kérdezte.

Kissé megilletődve néztem rá.

- Persze, kérdezz csak.

Whitney leült az ágyra, és összekulcsolt kezekkel a térdére könyökölt.

- Van egy olyan gyanúm, hogy én okoztam a tüzet Lex kocsijában - mondta.

Na, erre tényleg nem számítottam. Elgondolkoztam. Abban a pillanatban valóban úgy tűnt, ő is lehetett volna, de én tudtam, hogy nem.

- Ezt miből gondolod? - kérdeztem.

- Annyira mérges lettem Lexre azért, amit mondott... És meteorfertőzött vagyok. Lehet, hogy ez a képességem.

Hitetlenül csóváltam a fejem.

- De van még más is - mondta.

- Na, micsoda? - kérdeztem. Úgy éreztem, pillanatokon belül kipukkad belőlem a nevetés.

- Amikor elfordultunk Lextől, és megérintettelek... Szinte azonnal idekerülünk a Talonba. Nem csak gyújtogatok, de száguldozom is. És sebezhetetlen vagyok. Kezdek én is félni magamtól.

Na, innentől nem bírtam tovább. A tenyerembe temettem az arcomat, és elnevettem magam. Részben a megkönnyebbültségtől, mert nem rám gyanakodott egyből, és mert ezután már tudom, hogy bízhatok benne, részben pedig mert... Komolyan azt hiszi, hogy ő volt az???

- Hé, most mit röhögsz? - kérdezte. Hallottam a hangján, hogy ő is mosolyog.

- Whitney - ültem le mellé, és mosolyogva megsimítottam a vállát - Semmi okod aggódni. Ezt mind én tettem.

A srác elkerekedett szemekkel nézett rám. Talán még hallottam is, ahogy az álla koppan a padlón. Még néhány pillanatig csak bámult rám, aztán felpattant az ágyról, és hátrált néhány lépést.

- Várj, te... Te... Akkor - kapott a fejéhez. Azt hiszem, összeállt a fejében, hogy egy féregjáratban találkoztunk -  Te nem is a Földön születtél!

Óvatosan megráztam a fejemet. Az arcomon még félmosoly ült - egyszerűen nem tudtam már komolyan venni a helyzetet.

- Uramisten - mondta, és forgolódni kezdett Mintha meg akarna bizonyosodni, hogy ébren van. - De... Akkor te gyógyítottál meg?

- Nem, az tényleg a meteor volt - mondtam, és ismét felnevettem kicsit - Eléggé megrémülhettél, hogy képes voltál azt hinni, te gyújtottad fel a kocsit.

- Ez nagyon is komoly - nézett rám.

- Tudom, nem azért - töröltem meg a szemem - Csak annyira megkönnyebbültem. Ezután már simán rád merném bízni a titkomat.

Whitney elmosolyodott.

- Bízhatsz bennem - ígérte meg, és ismét közelebb lépett, de előre nyújtotta a kezét - De ugye nem szívod ki az agyamat, vagy ilyesmi?

- Mivel etetnek itt titeket? - csóváltam a fejem rázkódó vállal.

- Oké, megnyugodtam - mosolyodott el, és visszaült mellém az ágyra.

- Én is mérges voltam ám Lexre - vallottam be - Ezért szabadult el a hőlátásom.

- Hőlátás? - kérdezte csodálkozva, mire én a kandalló felé néztem, és erősen szuggerálni kezdtem a benne lévő tűzifát. Egy pillanattal később meg is gyulladt.

Whitney továbbra is csodálkozva nézett.

- Mit tudsz még? - kérdezte. Erre én feltápászkodtam az ágyról, és Whitney-vel együtt a magasba emeltem az egészet.

- Wooow - kiáltotta - Oké, elég lesz - óvatosan visszatettem a földre.

- Csak úgy mondom, egy ilyen lánnyal fogsz együtt lakni - tettem pár lépést, merthogy a tervezett nézelődésem abbamaradt. Ám ekkor megláttam magam a falon lévő tükörben.

- Te jó ég - kaptam a szám elé a kezem. Valami nagyon nem stimmelt velem. A tükörben újra 16 évesnek láttam magam. Amióta itt vagyok, egyébként is furcsa érzések lettek úrrá rajtam. Ismerősek  voltak, de a Fantomzónában kellett leélnem a tinédzserkoromat, ott pedig csak éppen egy vetületét éreztem ezeknek. A lelketlen, testetlen kozmikus bűnözők között még kamaszodni sincs kedve az embernek. Sem a kryptoninak.

- Mi az? - kérdezte Whitney.

Felsóhajtottam.

- Mondd, te hány évesnek látsz engem, Whitney? - kérdeztem.

- Max tizenhatnak. Miért? - vonta fel a szemöldökét.

Nagyot sóhajtottam.

-Tudod, amikor találkoztam veled odafent, nekem nem szabadott volna letérnem abba az elágazó járatba - mondtam.

- De miért? - kérdezte Whitney.

- Addig rendben van, hogy a Föld volt az úticélom - nézegettem egy furcsa üveg dísztárgyat - Csakhogy négy évvel korábbra érkeztem, mint kellett volna. És azt hiszem, az Idővonal levonta ezt a négy évet a koromból.

- Ne már - képedt el ismét Whitney - Szóval időutazó, és földön kívüli is vagy?

- Mondjuk ki bátran - húztam el a számat.

- De miért akartál a Földre jönni?

Újra farkasszemet néztem magammal a tükörben. Szinte láttam magam Lara-El kezeslábas ezüst kosztümjében, melyet a békeszemináriumon viselt mindig.

- A bolygótok nagy veszélyben van, Whitney - visszatettem a kis üvegtárgyat a helyére. - Ha lehet, még nagyobb veszélyben, mint eddig volt, vagy akkor lett volna, ha a jó időpontba érkezem.

- Miért, mi a baj? Te vagy az invázió előprófétája? - kérdezte mosolyogva.

- Dehogyis - nevettem el magam - Az Univerzum legveszélyesebb bűnözői most össze-vissza kajtatnak a tér-idő koninuumban. Hála nekem.

- Ha négy év múlva érkezel meg, meg tudtad volna állítani őket?

- Ha megvan a három kristály, amelyekkel visszazárhatom őket a Fantomzónába.

- Fantomzóna? - ráncolta a szemöldökét.

- Egy galaktikus szuperbörtön - feleltem, és visszaültem az ágyra - Én is ott éltem már kiskorom óta. Teljesen egyedül.

- De miért? Ki tette ezt veled? - kérdezte kissé ingerült hangnemben.

- Csak azért tette, hogy megvédjen - feleltem - Az apokalipszistól.

Whitney arca elfanyarodott.

- Azt akarod mondani, hogy a bolygód már nem is létezik?

Vettem egy mély levegőt, és rábólintottam.

- Mondtad, hogy nincs hová menned - húzta el a száját - De hogy ennyire gáz a helyzet!

- Az - mosolyodtam el keserűen.

- Na de majd én körbevezetlek - pattant fel, és felvett egy távirányító-féleséget a kisasztalról.

- Egyszer már jártam itt - feleltem - A jövőben.

- Négy év múlva - bólintott - akkor miért mentél vissza?

- Egy fantom meg akart ölni  itt a Földön - feleltem - de csak a Zónában tudna. Oda kerültem, de Jor-El, a tábornok, aki annak idején is megmentett, visszaküldött ide, mert a Zóna nyitva volt, így akármikor visszajöhettek megölni. És azt a küldetést kaptam, hogy zárjam vissza őket örökre. De mivel rossz időben lyukadtam ki...

- Sajnálom - simította meg a vállam - Tudod, én nem igazán vagyok jó a galaktikus bűntényekben, meg katasztrófákban, de... - bekapcsolta a tévét - Ahhoz értek, hogyan kell totálisan kikapcsolni az agyadat.

- Ez félelmetesen hangzik - mondtam.

- Nyugi, ez csak egy kifejezés - mosolygott - Arra mondjuk, ha eltereljük a gondolatainkat valami szórakoztatóval.

- Ááá, értem! Mindjárt jobban hangzik - mosolyogtam, és hasra vágtam magam az ágyon.

- Erre pedig mi sem alkalmasabb a Jóbarátoknál - megállapodott egy csatornán, és ő is kényelembe helyezte magát.

Késő estig legalább tizenöt, szerinte "alap" műsort mutatott meg a tévében, én pedig mindegyik közben az agyára mentem mindenféle kérdésekkel, mint például "Miért ülnek hatan azon a kanapén? Ott vannak a kisszékek!", "Minek csinálnak errefelé ilyen óriási mikrofonokat" (ezt azt hiszem, a híradónál kérdeztem), "Miért jó azt nézni, ahogy mások főznek?" (valami Jamie Oliver nevű pasas jól megél ebből), és végül Whitney kedvence, amit az amerikai focinál kérdeztem: "Miért van mindenkin szájkosár?" Szabályosan tíz percig fulladozott a röhögéstől. Én pedig nagyon régóta először tényleg jól éreztem magam.