IX.

LANA

 Chloe tudta. Sütött róla, hogy csak színlel. Nem ült az a hitetlenség az arcán, mint a többieknek - vagy nekem. Látva a hús-vér mosolygó Whitney-t a focidzsekijében, oldalán egy gyönyörű, szőke lánnyal, kissé becsapva éreztem magam. Vajon azelőtt is együtt voltak, hogy elment volna? A sereg csak egy alibi volt, hogy lerázhasson engem? De miért tette volna ezt velem? Chloe meg miért hallgatott végig? Egyáltalán valóban Whitney az? Biztosan nem Tina Grier, hiszen ő halott... Hacsak nem tett szert más is alakváltó képességre, csakis az igazi Whitney lehetett.
 Idegesen doboltam a törikönyvemen a tollammal. Hódító Vilmos arcképe már tele volt apró kék pacákkal. Mindig imádtam a történelmet, de most egyszerűen képtelen voltam odafigyelni a tanárra. Egyre csak az előttem lévő sor másik végén ülő Whitney-t fürkésztem. Még mindig nehezen hittem el, amit látok.
  A sírógörcs kerülgetett, de még volt bennem egy kis remény, hiszen amikor beléptek az ajtón, nem fogták egymás kezét. Nem viselkedtek úgy, mint egy pár. "Mindketten szőkék, még az is lehet, hogy rokonok" - gondoltam, de akárhány ilyen kis buta elmélet lefutott bennem, még együttes erővel se vettek rá, hogy odamenjek üdvözölni őket. Egyszerűen képtelen voltam rá. Annyi ember állta körül, biztosan fel sem tűnt neki, hogy pont én nem voltam közöttük.


- Kent! - Mr. Blair végre megszülte, ki feleljen aznap.
- Hiányzik! - szólt egy srác hátulról.
Körülnéztem - Clark valóban nem volt sehol. Pete-ékkel láttam utoljára Whitney filmbe illő belépője előtt. Lehet, hogy őt is felkavarták a történtek... Az utóbbi időben kezdett alakulni köztünk valami. "Féltékeny lenne?" - gondoltam, mire egy furcsa érzés kerített hatalmába. Még annak a tetejébe, amit egyébként is éreztem. Szerelmes voltam Clarkba, de mégis zavart, hogy Whitney-t azzal a lánnyal látom. Minden összekuszálódott a fejemben. Tanácsra lett volna szükségem, de túlságosan haragudtam Chloéra, hogy ezt vele beszéljem meg. Így aztán Hódító Vilmos portréja bánta. Pedig ő aztán tényleg nem tehetett semmiről.
Végül Pete ment ki felelni. Lövése sem volt a témáról, de kitartóan próbálkozott.
- Vilmos? Lássuk csak... Ja, igen, így hívták az ük-ük-ük-üknagyapámat. Nagyon rendes ember volt... - az egész osztályból kitört a röhögés.
- Mi van, ő elég régen élt - nézett végig rajtunk vigyorogva.
- Na de hol, Pete? - rágcsálta a ceruzája végét Chloe.
- Hééé, ez gonosz volt!
- Sajnálom, Pete, ez a jelenet nem érte meg az elégségest - szólt közbe Mr. Blair, miközben beírta az F-et - Menj a helyedre! Jövő órán pedig számítsatok egy röpdolgozatra a témából! - ez volt a csengő végszava.
- Na, Raya szépen kezdi a gimis életet - jegyezte meg Whitney. "Remek, szóval a lánynak neve is van" - forgattam a szemem. Ám ekkor találkozott a tekintetünk. Whitney legalább annyira meg volt illetődve, mint én. Semelyikünk nem mozdult, nem mondott semmit. Mintha az ő szemében az én érzéseim tükröződtek volna vissza. Pontosan annyira össze volt zavarodva, mint én.
Éppen szóra nyitotta a száját, de ekkor nekiugrottak a focista haverjai, és elkezdték tovább faggatni a seregről. Nagyot sóhajtottam, és kimentem a szekrényhez a bioszkönyvemért, hogy útközben megkeressem Clarkot. Igen, ez volt a valódi szándékom. De sehol sem találtam.

CLARK

Raya egy régi szántónál torpant meg, amely útba esik Chloéék felé. Mindennap elhalad mellette, én is szoktam látni, mikor hozzájuk megyek - de most valami nem stimmelt.
- Mit keresünk mi itt? - kérdeztem, de nem kaptam választ.Újdonsült kryptoni barátnőmet is váratlanul érte, amit lát: középtájon szanaszét túrták a földet - egyértelműen LuthorCorpos műszerekkel. Néhány még hanyagul szét volt dobálva a földkupacok körül. Fogalmam sincs, mire készülhet Lex, vagy akár Lionel, de a feltúrt föld iszonyatosan furán nézett ki. Mintha ezüstösen csillogott volna.
- Jaj, ne - kapott a fejéhez Raya.
- Mi a baj? - kérdeztem, de megint csak válasz nélkül maradtam. A lány odaszaladt a kitúrt kupacokhoz, én pedig követtem a szupersebességemmel - épp egy másodperccel előztem meg.
- Hékás, elmondanád végre, mit csinálunk itt? - álltam az útjába.
Raya nagyot sóhajtott.
- Te is látod, amit én, ugye? - kérdezte gondterhelten.
- Nem - feleltem - De egy pillanat, és megfordulok - erre halványan elmosolyodott.
- De komolyan.
- Igen, látom - most már én is az ezüstös földre szegeztem a tekintetem - Tudod, hogy mitől lehet ilyen? - kérdeztem csodálkozva.
Ismét sóhajtott, és megcsóválta a fejét. Közben egyik lábáról a másikra billegett.
- Nem csak hogy tudom, egyenesen miattam történt - féltérdre ereszkedett a szerszámok közé, és a kezébe vett egy kis darab földet.
Elkerekedett a szemem.
- Honnan veszed? - kérdeztem, majd én is letérdeltem mellé.
- Tudom - mondta határozottan - Ez az ezüstös anyag egy kryptoni fém. Mégpedig az én szétolvadt kardom pengéje.
- Az meg hogy lehetséges? - kérdeztem, miközben én is elmorzsoltam egy kis darab földet. Újabb sóhajtást hallottam.
- Meg kellett tennem.
- De mit? - kérdeztem.
Raya összeszorította a szemeit.
- Elolvasztottam. Hőlátással - mondta ki - Jor-El olyat kért tőlem, amit nem lennék képes megtenni.
- Ismerős - húztam el a számat. - Mit akart tőled?
Akkora sóhajtást kaptam válaszul, ami még az eddigieket együttvéve is felülmúlta.
- Hogy öljem meg Whitney-t.

CHLOE

- Remek - csuktam be a szerkesztőség ajtaját - Minden rajongód üdvözölt és gratulált neked?
Whitney úgy tűnt, mint aki erősen elgondolkozik. Az asztal lapjára támaszkodott a tenyerével, és a cipője orrát nézte.
- Azt hiszem - pillantott fel aztán.
- Remek - ismételtem, majd az asztalfiókhoz léptem - Meg is lepődtek?
- El sem hiszed, mennyire - röhögött.
- Feltámadtál a halálból. Hidd el, el tudom képzelni - mondtam, miközben elővettem a fiókból a golyót és a dögcédulát - Azt viszont nem, hogy hogyan csináltad - felemeltem a tenyerét az asztallapról, és beleejtettem a két kis kincset.
Whitney összeráncolt szemöldökkel nézte őket.
- Ez meg hogyan került hozzád? - kérdezte.
- A dögcédula Rayánál volt, ezzel bizonyította, hogy valóban te vagy itt. A golyó pedig minden bizonnyal a te mellkasodból esett ki - böktem meg nagyjából ott, ahol a sebhelye lehet.
- Hé, ne bökdöss már! - hátrált meg kicsit.
- Ennyi? Semmi többet nem érzel? - kérdeztem csodálkozva.
- Nincs ott sebhely - mondta - Teljesen begyógyult.
- Raya gyógyított meg, igaz? - kérdeztem.
- Ezt mégis honnan veszed? - röhögött - Tizenhat éves, teljesen normális csaj, nem egy orvos-zsenipalánta.
- De nem a Földön született - mondtam. Whitney elképedt.
- Ezt meg honnan tudod? - vette lejjebb a hangerőt, mintha bárki hallhatna minket.
- Ő maga mondta - feleltem - Féltékenynek tűnsz.
- Mit tudsz? - kérdezte.
- Csak ennyit. Meg hogy röntgenlátása van, és betörte a kocsim orrát. És valami Kal-Elt emlegetett, akit ismernem kéne.
- Biztosan négy év múlváról.
Elképedtem.
- Azt akarod mondani, hogy...
- Raya utazott az időben - bólintott - Aztán valahogy megtalált engem az űrben egy meteorkőbe kapaszkodva, és együtt idesodort minket valami féregjárat.
Még mindig szóhoz sem jutottam. Úgy bámultam Whitney-re, mintha ő lenne földön kívüli. Megpróbáltam mondani erre valamit, de csak annyit sikerült kinyögnöm: "Ehh..?"
- Igen, szerintem is baromi hihetetlen, de ez még mind semmi - feltűrte a focizsekije ujját, de én elkaptam a csuklóját, mielőtt bármit is csinált volna.
- Nanananana, álljunk csak meg egy pillanatra! - szóltam rá. Olyan hihetetlen mértékű lelkesedés lett úrrá rajtam, ami még talán sohasem. Ennyi jó sztorit egy napra!
- Nem is érdekel mit mutattam volna? - követett értetlenül, ahogy a fehér mágnestáblámat húztam elő a szekrények közül.
- Ez egy majd ötvenéves idősík-elmélet tökéletes bizonyítása! Nem ugorhatunk át csak így rajta! Adj egy filcet! - Whitney felém dobott egy zöldet és egy pirosat is, én pedig pont elkaptam őket.
- Tehát - vigyorogtam lelkesen, akár egy tanító néni. Lekaptam a tollakról a kupakot, majd egy-egy hosszú vonalat húztam velük, párhuzamosan egymás alá. - Ez itt az az idősík, amelyet mi érzékelünk - mutattam a zöld vonalra - Ééééés... - tettem rá egy pöttyöt - Tegyük fel, hogy itt vagyunk most. Vagyis ma, 2003-ban.
- Oké... - siettetett Whitney az asztalnak támaszkodva. De ügyet sem vetettem rá.
- Ez a piros vonal pedig minden létező idősík a miénken kívül. Ez a mai nap ugyanúgy ott van a piros idősíkon is, mint a zöldön - a piros vonalra is tettem egy zöld pöttyöt. - Egy rejtélyes Joe nevű fickó, akit sokan csak Csavargóként ismertek, azt mondta, a mi idősíkunk, vagyis a zöld végigjárható, a piros segítségével. Hé, mi a fenét csinálsz? - kiáltottam ijedten, ugyanis Whitney éppen megvágta a saját csuklóját egy snitzerrel. - Ennyire unalmas vagyok?
- Ááááh - nyögött fel, majd lerakta a szerszámot - Csak nyugi, várd ki a végét! - mondta - Figyelj a vágásra!
- Hát, jó - mondtam kissé csalódottan. Már annyira belelendültem a magyarázásba! Fájt, hogy félbe kellett szakítanom, de úgy tettem, ahogy Whitney kérte. Egy pillanattal később a vágás a szemem láttára teljesen összeforrt. Nyoma sem maradt.
- Te jó ég! - képedtem el ismét.
- A meteor miatt van, amibe kapaszkodtam - magyarázta.
- Hihetetlen - mondtam - Várj! Azt mondtad, kapaszkodtál? - ráncoltam a szemöldököm.
- Ja. Beragadt egy űrjárat falába, vagy mi. Belekapaszkodtam, ahogy elnyelt a tér... Nagyon nem akartam meghalni - mesélte - Pedig nagyon ott voltam. Aztán végül ott kapaszkodtam ezek szerint éveken keresztül, és életben maradtam. Pedig csak egy pillanatnak tűnt, aztán már ott is termett Raya.
- Szent Isten - kerekedett el a szemem - Szóval az elmélet teljesen igaz!
- Tehát ezek szerint Raya a piros idősíkon keresztül utazott.
- Igen! - mondtam lelkesen - És megjárta azt a pillanatot, amelyikben te a meteorkőbe kapaszkodtál. De lehetséges hogy egy másik pillanatban már réges-rég Szent Péterrel társalogtál a Mennyország kapujában - rajzoltam egy karikát a piros vonalra. - De mivel Raya megtalált, és elkapott - egy újabb pöttyöt rajzoltam -, az öreg hiába vár már rád. Ugyanis a Csavargó szerint az idősíkból féregjáratok nyílnak, amelyek egy egy világba vezetnek, arra az időpontra, ahol kiszállsz - egy nyilat húztam a zöld vonal zöld pöttyéhez az előbb felrajzolt időpontól - Raya áthozott téged egy ilyenen.
- Viszont neki egy négy évvel későbbi időpontban kellett volna kiszállnia! - Whitney úgy tűnt, megértette Joe elméletét. - Mert ott találná meg, amit keres.
- Vagyis Kal-Elt - mondtam.
- Pontosan - csapta össze a tenyerét - Jó kis csapat lennénk!
- Az tuti - mosolyogtam - Nem hagynád ott a focit a Fáklyáért?
- Na azt azért nem - röhögött - Épp elég időt töltöttem a hadseregben, hogy rájöjjek, nem vethetek véget a tinédzserkoromnak a kellős közepén.
- Az pedig neked a focit jelenti - bólintottam - És Lanát.
Whitney arca elbizonytalanodott. Vegyes érzelmek ültek ki az arcára. Éppen szóra nyitotta a száját, amikor halk ajtócsapódást hallottam.
- A fenébe! Valaki hallgatózott - szaladtam az ajtóhoz, amit ezek szerint nem csuktam be rendesen. Kinyitottam és kinéztem, de késő volt. Lana már messze járt.